VASS MÁRTON kántor

Pilisvörösvár Díszpolgára
(1999, posztumusz)

1901. november 11-én Budapesten született 6 gyermekes iparos családból. Apja cipészmester volt, saját üzlettel rendelkezett a Szent István körúton. Elbeszéléséből tudjuk, hogy az édesapja vasárnaponként zenés misékre vitte népes családját.

(Abban az időben még komoly kultusza volt az egyházi zenének. Még a kis templomokban is színvonalas klasszikus és a kor zeneműveiből előadott misék voltak.)

Így az értékes egyházzenét szerető cipészmester zenei érdeklődést oltott gyermekeibe. Mindnyájan zenét is tanultak, de ehhez a Papa zeneszeretetén kívül komoly áldozatra is szükség volt. Elbeszélésből tudjuk, hogy cipészkötényben indult gyermekeinek zongorát venni (kb. 1912-ben).

Az ifjú Vass Márton kereskedelmi gimnáziumban érettségizett. Az első világháború és az azt követő időszak sem az iparosoknak, sem az értelmiségi pályára készülőknek nem kedvezett. Miután a családban zenei légkör uralkodott, rendszeres zenei tanulmányokba kezdett. Közben édesapja mellett a cipészmesterséget is kitanulta. Ezekben az években már szólót énekelt templomokban és a Zeneakadémia egyházkarnagy-képzőjére járt.

Az 1920-as évek végén Magyarország igen nehéz gazdasági helyzetbe került. Sem a kereskedelmi érettségivel, sem a kántori képesítésével, sőt még a cipészmesterségével sem tudott elhelyezkedni.

Ekkor Pilisvörösvár községből érkezett segítség. Ott ugyanis Kozek János zenész, aki Rosner Antal kántor lemondása után a kántori teendőket végezte, megkapta felmondását (nem volt kántori végzettsége), s így a község kántori állást hirdetett.

A pályázat elbírálásakor, illetve annak lefolyásáról érdekes élményei maradtak. Templomát szerető, de az idegent nem túl szívesen fogadó zsűrivel találkozott:

Ismeri-e a vörösvári templomban énekelt német énekeket? Beszél-e németül? Miért nem erősebb a hangja? (Megjegyzés: gyönyörű világos, de nem átható tenorja volt.) Tud-e zenével kísért zenekart irányítani? Mindezeknek a kérdéseknek és feltevéseknek sikeresen megfelelt, s így elnyerte a kántori állást.

Ekkor házasodott, és már mint ifjú házas költözhetett be abba a ma már nem létező házba, mely a mai kántorház helyén állt. Régi, vizes vályogház volt, de az új élet indításához megfelelt.

A kezdeti időszak igen nehéz volt. A templomi éneklés a falu évszázados rossz beidegződésén alapult. Ritmustalanul, nyújtottan éneklő, de rendkívül lelkes templomlátogatókat ismert meg. Az akkor még harmóniumkísérettel folyó népének rendszerezése komoly feladatot és nem kis ellenállást váltott ki. “Mi mindig így énekeltünk, és így is fogunk” – mondták. Amikor megkezdte az énekek lejegyzését és harmonizálását, kitűnt, hogy a muzikális fülű vörösvári emberekben a kezdeti ellenállás után remek partnereket talált. Ennek eredménye még ma is hallható a német nyelvű misék gyönyörű és értékes énekeiben.

Sokkal nagyobb gondot okozott a harmincas években megindult magyarosítási folyamat, mely a “Szent vagy, Uram” magyar egyházi népének bevezetését jelentette. A német dallamvilághoz, ritmushoz szokott füleket nehéz volt a más logikájú zenére megtanítani. De ebben már segítséget jelentett a falu támogatása. Meg akarták ezt is tanulni. Ekkor még üldözték a német nyelvű lakosságot. Az 1944-ben felavatott orgona óriási segítséget adott a kántori munkához, valamint az éneklési kultúra fejlesztéséhez mindkét nyelven.

Közben más területen is eredményes munkát végzett. Megalakult az egyházi énekkar, melynek sikereit több emlék és elismerő nyilatkozat őrzi.

Karvezetői képességét bizonyítja, hogy az egyházi kóruson kívül az iparos kör és a bányászok dalárdáját is eredményesen, sok sikerrel vezette. 1938-ban Kassán, majd később Győrött szerepelt a bányászdalárda.

Idézet az 1936. évi Mór községben megtartott Egyházmegyei énekhangversenyről: (Részlet az 1936. évi IV. számú püspöki körlevélből):

“Május 21-én – Áldozócsütörtök ünnepén – immár ötödször jöttek össze egyházközségeink énekkarai a Mórott megtartott énekversenyre. Örömmel töltötte el lelkemet egyházmegyénk egyházi énekkultúrájának az a nagymértékű fejlődése, amelyről ezen ötödik egyházmegyei énekverseny tett tanúbizonyságot.

A versenyen részt vett 5 vegyes kar 207 taggal, 9 férfikar 272 taggal és 11 gyermekkar 497 taggal, összesen tehát 25 énekkar 976 énekessel.

Minden énekkar nemcsak legjobb tudásával, hanem az egyházi énekkel Istent dicsérő, lelkének teljes áhítatával szerepelt a versenyen. Valóban lélekemelő ünnepe volt az Istent dicsérő éneknek a móri éneknap. Éppen azért nehéz munkája volt a bíráló bizottság tagjainak, a nagyszerűen szereplő énekkarok közül kiválasztani a legjobbakat.

A verseny alkalmával 19 értékes díj került kiosztásra. Az első díjat a pilisvörösvári vegyes kar nyerte el, a második díj nyertese a budafoki Cecília énekkar lett, a harmadik díjat pedig a Székesfehérvár-vízivárosi egyházközség vegyes kara nyerte el.”

A legnagyobb meglepetés

Arra el voltunk készülve, hogy a győriek és gyöngyösiek gyönyörű produkciót fognak nyújtani. Arra is biztosan számítottunk, hogy az egyházi kórusok nemcsak, hogy megállják a helyüket, hanem meg fogják lepni azokat, akik ezeket a templomi kórusokat még nem hallották. De túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a pilisvörösváriak nemcsak minket, az Egyházzenei Hét ügyéért lelkesedőket, hanem hideg távolállókat is, akik véletlenül vetődtek a főpróbára és az előadásra, a legnagyobb mértékben meglepték. Egyszerű emberek, sváb asszonyok, leányok és férfiak egyszerű falusi öltözetben álltak elénk és Gasparini: Adoremus te Christe és Viadana Örvendező zsoltárát olyan tökéletes előadásban énekelték, aminél jobbat a legnagyobb kórusoktól sem kívánhatunk. Mintha a klasszikus polifónia magasiskoláját járta volna végig minden énekes. Szinte fél az ember dicsérni őket, mert az elfogultság látszatát keltheti, de a főpróbán jelenlévő zeneakadémiai operaszakos hallgatók csodálkozása és lelkes ovációja minden kritikai méltatásnál meggyőzőbben mutatta a Pilisvörösvári Énekkar szereplésének rendkívüliségét. Vezetőjüket, Vass Mártont a legnagyobb dicséret és elismerés illeti.”

Bárhol járt dalárdájával, mindenhol sikert és eredményt szerzett Vörösvárnak. A második világháború után közismerten nehéz idők következtek. A német lakosságot a kitelepítés veszélye fenyegette. A német nyelvű misét betiltották, sőt még énekelni sem volt szabad németül. Marlok István plébánossal közösen megpróbálták a német éneket magyar nyelvűre fordítani, hogy legalább a régi hangulatot felidézhessék.

A vörösváriak ezt is megtanulták, de még sokáig őrizték emlékezetükben az énekek német szövegét. Kitartásuk meghozta az eredményt, mert az 50-es évek közepén Marlok István plébános újra német nyelven tartotta a 10 órás misét, és a hívők újra az anyanyelvükön énekeltek, és újra német nyelven dicsérték az Istent.

A politikai légkör változása ellenére az egyházi énekkar zavartalanul működött, s a templomukhoz hű vörösvári hívők szívből-lélekből énekelték a szebbnél szebb egyházi énekeket az anyanyelvükön.

Az Országos Magyar Cecília egyesület még 1948-ban is megrendezte Székesfehérvárott az egyházmegyei éneknapokat. És a vörösvári énekkar Vass Márton vezetésével ismét kiválóan szerepelt.

896/1948. Beszámoló a bérmaútról

“Külön megdicsérem a kántorokat, mert ha volt is orgonálásban, vagy énekvezetésben itthon hiány, egészében véve épületes és örvendetes volt a hívek éneke és a kántorok énekvezetése. Messze kimagaslóan Pilisvörösváré ezen a téren az első hely.”

(Püspöki körlevél)

Más volt a helyzet a bányadalárdával. “Mit keres itt egy klerikális beállítottságú katolikus kántor?” – kérdezték az ötvenes évek helyi idegen “nagyságai”. “Vagy a templom, vagy a bányadalárda, választhat: a kettő együtt nem!” Még állást is ígértek neki a szentiváni bánya irodájában. A választás nehéz volt, de egyértelmű: maradt a kevés fizetéssel járó kántori állásnál. Pedig a bányászdalárda tagjai nagyon kérték, maradjon velük, mert nagyon szerették. Nemcsak a vele elért sikerek miatt, hanem mint embert is szerették és sokra becsülték.

Ezután viszonylag csendes és nyugodt élet következett. Hogy a családja ne szenvedjen hiányt, még az anyakönyvek vezetését is vállalta. Egyházzene, orgonálás, énekkar, zongoraórák adása volt a napi munkája, na meg a temetések: esőben, hóban, sárban. Gyakran megfázott, s hangszálai gyakran voltak túlerőltetve.

Vidám, jó kedélyű ember volt. Szerette az embereket, szívesen beszélgetett velük, de az emberi méltóság megsértését nem szívelte akkor sem, ha idegennel történt. Családjában békesség, egymás megbecsülése volt mindig a legfontosabb.

Gyakran járt szabad idejében a könyvtári zeneelőadásokra, sőt irodalmi előadásokra is. Leányának és fiának szívesen adta át a zene iránti szeretetét.

1970-ben nyugdíjba ment, de ekkor sem szakadt el a templomtól. Ha megkérték helyettesíteni, szívesen ment, mert a templom és az orgona összeforrott az ő életével.

Néhány gondolat tevékenységéről:

- egyházi énekek hangszerelése fúvószenekarra,
– fúvószenekari átiratok készítése,
– amatőr színjátszók zenei felkészítése, darabok betanítása, zongorakísérete,
– hangszeres muzsikusok korrepetálása,
– önálló zeneszerzői munka.
1981 decemberében halt meg, életének 80. évében.

Végezetül fel lehet tenni a kérdést: mit hagyott hátra ez az egyszerű és szerényen élt ember maga után? A kérdésre akkor kaphatunk választ, ha akár német, akár magyar nyelvű misét hallgatunk meg a vörösvári templomban. Az énekelni szerető vörösváriak még ma is úgy éneklik énekeiket – s ez vonatkozik a magyar misékre is -, mint ahogy ő azokat a 30-as években megálmodta.

Záró gondolat:

Élete vége felé sokat emlegette a régi misék hangulatát. Nemcsak a művészi igénnyel, zeneszerző által megírt miséket, hanem azokat főként, melyeket a vörösvári nép még a múltból örökölt és sokat énekelhetett. Sajnálta, hogy ma már nem hallani a csodálatos latin szövegeket és énekelni kell az unalomig ismételt számokat, ahelyett, hogy a német és magyar évszázados hagyományú értékeket énekelnék.

Szomorúan mondta: “Óriási értéket dobunk ki, mely talán már sohasem lesz pótolható.”

Adalékok az életéhez:

Boldog és büszke voltam mikor barátjának nevezett. Örültem társaságának, mikor a “macskás” szobában együtt írogattuk az anyakönyveket, s ha hibát követtünk el bennük, ceruzavégre kötöttünk fehér zsebkendőt, s az ajtót halkan megnyitva meglengettük azt Ohmüllner Márton plébános úr felé, aki látva a megadás jelét, hangos hahotával hozta nekünk a radírt. – Mikor meghalt szentéletű plébánosunk, együtt búcsúztunk tőle a székesfehérvári temetésén. – Marci bácsi, köszönöm, hogy zenére tanítottad gyermekeimet és azt, hogy Benned egy igaz embert ismertem meg.

A Budapest-vidéki Kőszénbánya Sportklub dalárdájának sikerei és eredményei:

A bányászdalárda életében emlékezetes volt 1938 nyara. A Felvidék egy részének visszatérte tiszteletére 1938. VI. 24-én, Kassán dalosversenyt rendeztek. Óriási lelkesedéssel indultak útra a bányászok. Az öröm kettős volt. Részben a magyarlakta terület visszacsatolása okozta az örömet, de az öröm annak is szólt, hogy megtekinthették Kassa városát, annak székesegyházát, ahol Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós koporsóját láthatták.

A kétnapos vetélkedő után ismét bebizonyosodott, hogy a vörösvári bányászdalárda Kassán az énektudásának csúcsán áll, mert elhozta a legszebb vándordíjat.

Idehaza nagy ünneplésben részesítették a bányászdalárdát; a bányászok pedig a karmesterüket ünnepelték.

A kassai dalosverseny első díját hozta haza a bányászdalárda.

1939-ben a vegyes karral szerepelt Győrött a bányászdalárda. S ezzel be is fejeződött a dalárda története, mert 1940. dec. 1-jén a Budapest-vidéki Kőszénbánya Rt. befejezte a termelést, s ezzel egyúttal a bányászdalárda is megszűnt.

Fogarasy-Fetter Mihály

Néhai Vass Márton kántor úr munkássága az egyházközösség szolgálatában rendkívül hosszú volt, 41 évet ölelt fel, 1929-től 1970-ig. Ezt a szolgálatot igen magas szakmai és zenei színvonalon, rendkívüli kultúrával látta el.

Nemcsak az egyházi zene előadásának színvonalában, hanem a kórus szervezésében, betanításában is rendkívüli képességeket árult el. A kottát nem ismerő, egyszerű embereket tanított meg magas színvonalon együtt zenélni, énekelni. Munkáját dicsérik azok az első helyezések, amelyeket 1935-ben, 1936­ban és 1937-ben kapott az általa szervezett kórussal az egyházzenei versenyeken, valamint az 1941-es fellépés a Zeneakadémián.

Igen nagy népszerűségre tett szert az általa vezetett Bányász Dalárda is. Sajnos ennek a sokak örömét szolgáló egyesületnek hamar véget vetett a hivatalos állami politika, mondván a klerikális szolgálatban lévő ember ne vezessen munkásköröket.

Kulturális ténykedéséhez számítható a zenetanítás is, azok számára, akiknek volt olyan szerencséjük, hogy a tanítványai lehettek.

Karakteres személyisége, embersége szintén e néhány évtized meghatározó polgárává tette őt szűkebb pátriánkban, Pilisvörösváron. Olyan ember volt ő, akire méltán lehetünk büszkék, aki sokszorosan megérdemelte, hogy a város díszpolgárainak tiszteletreméltó társaságába tartozzék.

 

Helyi időjárás

Eső valószínű
Ma 09/20 60%
Eső valószínű
Záporok. A legmagasabb hőmérséklet 17°C. Szélerősség ÉNy 10 és 15 km/h közötti. Eső valószínűsége 40%.
Eső
Holnap 09/21 90%
Eső
Eső. A legmagasabb hőmérséklet 14°C. Szélerősség ÉNy 15 és 30 km/h közötti. Eső valószínűsége 90%. Lehullott csapadék mennyisége 6 mm.
Helyenként felhős
Péntek 09/22 10%
Helyenként felhős
Helyenként felhős. A legmagasabb hőmérséklet 18°C. Szélerősség ÉNy 15 és 25 km/h közötti.

Előrejelzés szept. 20. – 26 ig, az az ma szerdától – jövő hét keddig : Ma szerdán erősen felhős, borult, eleinte párás időnk lesz. Kevés napsütésre van csak esély napközben. Egy-egy zápor, kisebb eső nem kizá...

Folytatás >

Képviselő-testületi ülések

A Képviselő-testület következő rendes ülésére 2017. szeptember 28. napján (csütörtök) 18 órától kerül sor a Polgármesteri Hivatal Tanácstermében.

Észrevételek

Ha bármilyen kérdése, észrevétele van a honlappal kapcsolatban, írjon a szerkesztőknek!