Gulyás, paprikás, Drakula
– Amerikából jöttem: beszélgessünk!

Siklósi Gyula egy angol társalgási kurzust vezet a városi könyvtárban. A kötetlen beszélgetéseket teljesen ingyen, kedvtelésbõl szervezte meg, tapasztalván azt, hogy hiába tanulnak ma már Magyarországon nagyon sokan angolul, társalogni, beszélgetni, azaz valódi, értelmes, tartalmas kommunikációt folytatni csak kevesen tudnak. A könyvtárbeli beszélgetéseken akad téma bõven: Siklósi Gyula ugyanis közel négy évtizedig az Amerikai Egyesült Államokban élt. Csak két évvel ezelõtti nyugdíjba vonulásakor települt vissza szülõvárosába, Budapestre.

– Találkozzunk a várostól nem messze, abban a remek tóparti vendéglõben – ajánlkozik készségesen, amikor telefonon megkeresem õt –, szeretném meghívni ebédre.
Némi töprengés után rájövök, hogy a Csali csárdáról van szó. Mivel az újságírók is szeretik a hasukat, nem mondok nemet.

A találkozóra egy kedves vörösvári ismerõsével érkezik, az õ révén ismerte meg városunkat és tölt egyre több idõt itt.
Miközben az étlapot böngésszük, szó kerül a könyvtárbeli kurzusról. Elmondja, nagyon megdöbbentette õt, hogy a magyarok milyen rosszul beszélnek angolul, sokszor alig lehet megérteni, mit is akarnak mondani:

– Rossz a kiejtésük, kevés a szókincsük, de a legnagyobb baj az, hogy miközben angolul beszélnek, magyarul gondolkodnak, a magyar nyelv logikáját, szófordulatait akarják átültetni az angolba…

– A fiam most járt Angliában, és õ, aki naphosszat amerikai rap-számokat hallgat, meglepõdött, hogy az angolok milyen szépen, érthetõen beszélnek. Azt mondja, hogy amerikai angol az egész más. Lehet, hogy itt van a kutya elásva – vetem fel bátortalanul. – Azaz, a magyarok inkább az angliai angolt beszélik, ön meg hozzászokott a tengerentúli nyelvváltozathoz…

– Nos, ebben sok igazság van, az amerikaiak ugyanis egy kicsit lustán beszélik a nyelvet, mindig megkeresik a legrövidebb utat a mondanivalójuk kifejezésére. Az angolok valóban választékosabban fejezik ki magukat. Ez azonban nem magyarázat az elõbb felvetett problémára…

– Lehet, hogy banálisan hangzik, de kíváncsi vagyok rá, hogy mit tud rólunk az átlag amerikai

– dobom fel a témát, miután a pincér felvette a rendelést. Titokban Kossuth Lajosra, Bartók Bélára, Neumann Jánosra, Teller Edére gondolok, hiszen õk mindnyájan jártak vagy éltek kint az államokban, és ismertek voltak annak idején az amerikaiak elõtt. A kapott válasz azonban kijózanító és elkedvetlenítõ.

– Az átlag amerikai csak a gulyást, meg a paprikást ismeri Magyarországgal kapcsolatban. Azt a szót, hogy „paprikás” azonban a legtöbben ki sem tudják mondani – válaszolja hûvös nyugalommal, majd kisvártatva hozzá teszi: – Ja, és ismernek még valakit!

– És ki az? – csillan fel a szemem.

– Drakula…
Még szerencse, hogy nem teszik hozzá: fõvárosunkról, Bukarestrõl is sok szépet hallottak már…

Hagyom hát az egészet, és inkább önmagáról kérdezgetem. Mire az étel megérkezik, már ismerem is az életét dióhéjban. 1941-ben született Budapesten, Gyõrben nevelkedett, kitanulta az írógépmûszerész szakmát. 1956-ban megsebesült a gyõri fogháznál kitört lövöldözésben, átlõtt combbal került kórházba. A forradalom bukása után ezért zaklatták õt: kivallatták és megverték. Amikor 1960-ban besorozták katonának, úgy döntött, elhagyja az országot. Egy társával együtt menekült, fellopóztak egy kukoricát szállító, Olaszországba induló vagonba a gyõri állomáson. A plombát saját készítésû szerszámával törte fel – már akkor is ügyes mûszerész volt. Napokig kucorogtak a vagonban, megúszva a határon a szúrobotos vizsgálatot is. Amikor a vonat megállt és õk dörömbölni kezdtek, osztrák rendõrök nyitották ki az ajtaját. Akkor derült ki, hogy rossz vagonba szálltak… Így aztán megjárták azt a gyûjtõtábort, amely annak idején az 56-os magyar disszidenseknek adott átmeneti otthont.

Elõször Ausztriában telepedett le, megházasodott, gyermekei születtek. 1966-ban családjával együtt áttelepült az Amerikai Egyesült Államokba. 38 évig élt ott. Persze, nem egy helyen, lakott New Jersey-ben, Bostonban és végül Conwyban, ahol házat épített idõközben megnépesedett családjának (két fiúnak és négy leánynak). Tudni való, hogy a legtöbb amerikainak nincs saját háza, általában bérelnek lakásokat.

– Az amerikaiak mindig vándorolnak, sehol sem gyökereznek le – magyarázza. – Nem úgy mint a magyarok, nálunk sok ember egész életében ott marad, ahol született. Amerikában, ha egy ház értéke valamilyen oknál fogva megemelkedik, a tulajdonos igyekszik azt jó pénzért eladni, és valahol másutt olcsóbban vesz egy másik házat. A legtöbben persze azért költöznek máshová, mert megváltozik a munkahelyük. Bármilyen hihetetlen is, az átlag amerikai 3-4 évenként vált munkahelyet. Ennek legfõbb oka az, hogy a munkaadók nem szívesen foglalkoztatnak hosszabb távon egy munkaerõt, mert a törvények szerint akkor azt már mindenféle kedvezmények illetnék meg. Például három év után három hét szabadság. A munkaadó, ha úgy ítéli meg, anyagilag már nem éri meg neki az alkalmazott foglalkoztatása, rövid úton megválik tõle. Mindegy, hogy milyen jó szakember az illetõ. Kap helyette úgyis másikat…

Siklósi úrnak egy kis cége volt Amerikában, amely írógépek és számológépek javítására szakosodott. Sokáig jól ment az üzlet, azután a nyolcvanas közepén a személyi számítógépek kiszorították az írógépeket és a számológépeket a piacról, és a boltot be kellett zárni. Õ nem esett kétségbe, hiszen az ügyes kezû szakember mindig talál magának munkát. Amerikában létfeltétel az, hogy az ember tudjon váltani, legyen képes átképezni magát. Siklósi úr például írógépek helyett azontúl autókat javított… Majd elérve a nyugdíjkort, 2002-ben hazaköltözött Magyarországra.

– Bármilyen jó volt Amerika, nekem MINDIG Magyarország volt a hazám – mondja meghatottan.

– Mit tapasztalt itt, az „óhazában”, amikor visszatért Amerikából, hogyan látja ma Magyarországot? – teszem fel a desszertnél a kihagyhatatlan kérdést.

– Sajnos azt vettem észre, hogy itt senki nem törõdik semmivel. Amerikában mindennek megvan a felelõse, mindig tudja az ember, hogy kihez forduljon, kit vonjon felelõsségre. Amerikában az együttélés szabályait betartják az emberek, és ha valaki mégis megszegi azokat, az a többiek jogos haragját zúdítja a fejére. Magyarországon káoszt, érdektelenséget és közömbösséget tapasztaltam. Nehéz ezt megszokni azok után, hogy Amerikában minden szabályozottan mûködik.

– Hogyan oldják meg például a környezetszennyezéssel kapcsolatos problémákat, sajnos ez nálunk valóban kezelhetetlennek tûnik egyelõre… – teszem fel a kérdést.

– Amerikában is óriási problémát okozott a környezetszennyezés és az emberek felelõtlensége. Pusztultak az erdõk, minden tele volt szeméttel. Ma már egészen más a helyzet. Megváltozott az emberek szemléletmódja a környezetükkel szemben. Senki sem meri megkockáztatni, hogy erdõben, közterületen, vagy akár magánterületen szemetet helyezzen el, mert rögtön kihívja a népharagot. A szemetelõk kemény büntetésre számíthatnak. Ha a felszólítás ellenére sem távolítja el a lerakott szemetet a területrõl az illetõ, komoly kártérítési pert indítanak ellene. De nem ám olyat, amely évekig is eltart, mint Magyarországon. A bíró itt házhoz jön, és azonnal ítélkezik. A rendõrség is rögtön beavatkozik, ha kell. Amerikában az erdõkben is rend van. Itt, Magyarországon, ha valaki közterületen szemetel, fényes nappal mûanyagot éget vagy a sittet lazán kiönti az erdõbe, azt észre sem veszik, azért meg sem szólják, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon...

Siklósi úr legutóbb meg is írta újságunk Fórum rovatában, mit tapasztalt például a vörösvári piacon. (Aki nem olvasta volna az újság júniusi számát, az kénytelen a saját tapasztalataira vagy a képzeletére hagyatkozni. Menni fog.)

Az Amerikát megjárt, hatvanas éveit taposó úr felháborodását mi talán nem is igazán értjük. Mi, akik megszoktuk a káoszt, a fejetlenséget, a közömbösséget és a lelkiismeretlenséget.

Vajon megérjük-e valaha is a világtörténelemben, hogy Amerika járjon csudájára Magyarországnak? Hogy õk jöjjenek hozzánk megtanulandó, hogyan kell a természettel és embertársainkkal békében együtt élni? Talán sohasem…

Marad hát a rólunk eddig kialakított kép és az „Ismeri-e Magyarországot?” kérdésre adott megszokott válaszok: gulyás, paprikás és Drakula. Persze, csak akkor, ha a paprikást sikerül kimondani…

F. A.


Szeretetvivõk

„Bármi is a kérdés, a szeretet a válasz”
(Eckhardt mester)

Szomorú, kérdõ tekintetû, szép arcú kisfiú néz szembe a kamerával. Ránk néz, de mintha kerek, barna szemében valami ismeretlen messzeség tükrözõdne. Arcán a sorsa. A sivár múlt, a szeretetre éhes hétköznapok és a bizonytalan jövõ. A kezében egy képeskönyvet szorongat, amit ismeretlen, kedves emberek hoztak neki Magyarországról. Lapozgatni a tõlük kapott színes könyvet, megfognia a kezüket, az ölükbe ülni, érezni testük melegét, hallgatni édes ízû szavaikat, ez most az õ szeretetzsákmánya. Aztán visszazuhanni a véget nem érõ valóságba az árvaház rideg falai közé.

A felvétel – amelyen a kisfiú látható – a szabadkai árvaházban készült ez év áprilisában. Ezen a napon egy hétfõs magyar csoport járt itt, átadva az árvagyerekek részére általuk gyûjtött egy teherautónyi könyvet, játékot, ruhanemût, cipõt és tisztítószereket. Az akciót két fiatal hölgy: Enczmann Zsanett és a Kutas Orsolya kezdeményezte és szervezte meg.

Zsanett Pilisszentivánon, Orsolya Pilis-vörösváron lakik. Évek óta jó barátok. Vidám, életre való, talpraesett hölgyek, néha tán kissé rakoncátlanok is. Zsanett egy bank alkalmazottja, Orsolya – õ néhány évvel idõsebb – második gyermekévvel van gyesen.
A szabadkai árvaházról, az ott élõ közel kétszáz gyerek szomorú sorsáról, nehéz körülményeirõl egy Szabadkáról áttelepült közös ismerõsüktõl hallottak elõször. Szinte egyidõben fogalmazódott bennük a gondolat: segíteniük kell nekik. Szó szót követett, majd tetteket: gyûjtést szerveztek az árvaház számára. Körbetelefonálták barátaikat, ismerõseiket, kérõ leveleket küldtek különbözõ cégeknek, Orsolya az interneten üzent olyan weboldalak fórumaiban, amelyek gyerekneveléssel, csecsemõgondozással, babaápolással kapcsolatosak: kérte, hogy akinek felesleges gyermekruhája, játéka, mesekönyve van, küldje el, segítsen.

Nagyon gyorsan összejött egy teherautónyi adomány, s azzal sem volt gond, hogy hogyan juttassák el a délvidéki városba. Egy ismerõsük felajánlotta kisteherautóját, és hogy ingyen és bérmentve elviszi õket.

Ekkor kapcsolódott bele az akcióba a Magyar Vöröskereszt móri körzeti alapszervezete szintén egy autónyi adománnyal, amely többek között 12 kerékpárt is tartalmazott. Nekik köszönhetik azt az adománylevelet is, amely nélkül nem vihették volna ki az árvaháznak gyûjtött holmikat.

Április 6-án a két gépkocsi nekiindult Szerbiának. Útjuk nem volt zökkenõmentes. A határon hét órát vesztegeltek, majd az adomány nagy részét egy vámraktárban kellett elhelyezniük átvizsgálás végett. Zsanett és Orsolya csak két zsák könyveket tudott kimenekíteni a szigorú vámosok elõl. Végül is ezzel állítottak be az árvaházba.

Lehangoló volt a látvány, ami fogadta õket: zsúfoltság, szegényes berendezés, ütött-kopott vaságyak, sivár folyosók. A termekben korosztályok szerint elkülönítve a gyerekek csecsemõktõl kamaszkorúakig. Külön teremben a beteg, Dawn-kóros gyerekek. Nevelõ, ápoló nagyon kevés van a szegényes költségvetésû intézményben. A csecsemõket odakötik az ágyhoz, mert nincs, aki felügyeljen rájuk.

A kevés számú nevelõ végtelen türelemmel és szeretettel foglalkozik a 195 gyerekkel, hatalmas szeretetéhségüket azonban nem tudják kielégíteni.

Zsanett és Orsolya Kiszely Istvánnal, a Vöröskereszt móri alapszervezetének vezetõjével

Zsanett és Orsolya már az ottlétük elsõ néhány percében is rájöttek arra, a gyerekek annak örültek a legjobban, hogy meglátogatták õket, hogy ott vannak, s nem annak, amit hoztak nekik.

Alig gyõzték simogatással, öleléssel, becézgetõ szavakkal, mosolyokkal kitölteni a gyerekekkel töltött röpke órát. Soha még ilyen érzelemáradást, szeretethiányt, torokszorító szomorúságot nem tapasztalt egyikõjük sem, mint ott, Szabadkán, a családjukból kivetett, elhagyott árvagyerekeknél.

Amikor kijöttek az épületbõl, szólni sem tudtak egymáshoz: mindnyájan zokogtak, egytõl-egyig mind a heten, a férfiak is.

Hazafelé tartva a két lány már tudta, hogy a Szabadkán töltött rövid idõ kitörölhetetlenül beleivódott a lelkükbe, ösztönzõjévé vált gondolataiknak, s most már nem hagyhatják abba, amit elkezdtek: másoknak is segíteniük kell.

Novemberben Erdélybe készülnek, hogy egy ottani árvaház számára nyújtsanak segítséget. Bíznak abban, hogy ezúttal is rengeteg adományt tudnak majd átadni a nehéz sorsú árváknak.

Adományként elsõsorban könyveket, tankönyveket, írószereket, ruhanemûket, cipõt, játékokat, tisztítószereket várnak mindazoktól, akik a határainkon túl élõ, törõdésre és szeretetre éhes magyar gyerekeknek segíteni szeretnének és lehetõségeik is megengedik azt.

Zsanettnak és Orsolyának van még egy dédelgetett terve: szeretnének a magyarországi és a határainkon túl élõ magyar árvaházak gyerekeinek Mikulás-napra ajándékot küldeni. Ennek érdekében felveszik majd a kapcsolatot a magyarországi csokoládégyárakkal, s megpróbálják õket nemes ügyük mellé állítani.

Bízom benne, hogy sikerülni fog, mert ha a szeretet talpraesettséggel és állhatatossággal párosul, a földet is ki lehet forgatni a sarkaiból.

 

Fogarasy Attila

Felvételeinken a szabadkai árvaház kis lakói.

Utóirat:

Orsolyának és Zsanettnek – a vörösvári és a szentiváni általános iskolában – jó pár évvel ezelõtt osztályfõnöke és magyartanára voltam. Akik egykoron a tanítványaim voltak, most én tanulok tõlük: olyan dolgokat, amire én egymagam talán képtelen lennék, s nem mernék felvállalni. Sok sikert és örömet kívánok nekik szeretetvivõ fáradozásaikhoz.

Várjuk nagylelkû adományaikat az erdélyi magyar árvák számára!


Tel.: 06-70-314-2264
06-20-317-8680
E-mail: arvak@mailbox.hu

 


Fel a lap tetejére


IMPRESSZUM:
Copyright © Pilisvörösvár Város Önkormányzata e-mail

Szerkesztõ: Schuck Béla e-mail