Tuti néni történetei

A bonchidai kastély utolsó lakója

Vaskos kötetet tartok a kezemben, Biró József Erdélyi kastélyok címû munkáját, amely a két háború között jelent meg az Új Idõk Irodalmi Intézet kiadásában. A borítóján a Bánffyak négy sarokbástyás bonc-hidai kastélya látható, s a legtöbb belsõ kép is ezt a fényûzõ barokk épületet ábrázolja, amit annak idején az erdélyi Versailles-ként emlegettek, s amelyben Mária Terézia is szívesen vendégeskedett. E havi történetünk e gyönyörû kastélyról és utolsó lakójáról, az író-mûvész-államférfi Bánffy Miklósról szól.

A bonchidai Bánffy-kastély a XIX. század elején. Bíró József „Erdélyi kastélyok” címû munkájának címlapjáról

A népmesei fordulatból ismert Bonchida Kolozsvártól északkeletre, a Kis-Szamos partján található. Kastélyát Bánffy Dénes fõispán kezdte építtetni a dobokai vár köveibõl az 1600-as évek derekán reneszánsz stílusban. Az építkezést a nagyúr nem tudta befejezni, mert ellenségei lefejeztették. A Bánffy-utódok késõbb barokk stílusban folytatták az építkezést. A kastély 20 századi történetét is tragédia árnyékolja be: a második világháború vége felé a német csapatok kifosztják és felgyújtják az épületet, amely azóta is romokban áll…

Tuti néni azon kevesek közé tartozik, akik még megcsodálhatták „az erdélyi Versailles” termeit, berendezését, járhattak szépen ápolt parkjában és beszélgethettek az öreg gróffal. Tuti néni ugyanis leánykorában több éven keresztül ebben a mesés környezetben lakott…

Dobozy Erzsébet híres nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot 1923-ban Pilis-vörösvárott egy bányatelepi szolgálati lakásban. (A család egyik õse az a Dobozy Mihály volt, aki inkább leszúrta kedves feleségét, mintsem hogy az a törökök kezére jusson.)
Tuti néni édesapja, Zs. Dobozy Gyula a kõszénbánya fõkertésze volt. (A bányatelep gesztenyefáit is õ ültette.) A kertészetben három-négy rokkant bányásszal zöldséget termesztett, amit olcsón megvehettek a bányatelep lakói.

Gróf Bánffy Miklós,
a bonchidai kastély
utolsó lakója

Amikor a bánya bezárt, nehéz idõk jöttek Dobo-zyékra. A diplomás édesapa nem kapott munkát, az édesanya és négy lánya varrásból tartotta fenn a családot. Komiszruhát: katonaingeket varrtak, darabját 25 fillérért. (Ekkoriban már a város szélén, a vasút mellett laktak abban a házban, amelyet ma mindenki így emleget Vörösváron: a Dobozy-ház.)

1940-ben, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, Dobozyék szerencsecsillaga is felragyogott: a bonchidai gróf szakembert keresett kertészetének újjávarázsolására. Tuti néni édesapja elnyerte az állást, így decemberben az egész család átköltözött Bonchidára.

Zs. Dobozy Gyula rövid idõ alatt felvirágoztatta a gróf kertészetét, az éléskamrában valóságos kincseket halmozott fel. Olyan különleges eljárással kezelte az általa termelt zöldségeket, gyümölcsöket, hogy a gróf asztalára még karácsonykor is került dinnye és más nehezen eltartható gyümölcs.

A Bánffyak megbecsülték a föld ajándékait, ezért is fogadták be az éléskamrát a kastély déli bástyájába, míg a többiben az oklevéltár, a régi és az új bibliotéka kapott helyet. A régi könyvtárban rendkívül értékes kódexeket is õrzött az öreg gróf, aki ekkoriban már közel járt a hetvenhez.

Zs. Dobozy Erzsébet 1941-ben
a nyugati szárny bejáratánál

Gróf Bánffy Miklós hét nyelven beszélõ, rendkívül mûvelt és sokoldalú ember volt. Ismert közéleti ember, hosszú éveken át országgyûlési képviselõ, a Bethlen-kormány külügyminisztere. A magyar irodalom jelentõs, de méltatlanul elfeledett alkotója, elsõsorban drámákat, regényeket, novellákat írt. De nemcsak az irodalomhoz volt tehetsége, szépen hegedült, remekül rajzolt, festett és figyelemre méltóak színházi rendezései is. (1913-tól 1918-ig az Operaház és a Nemzeti Színház intendánsa, azaz közös igazgatója volt.) 1926-ban a román állampolgárságot fölvéve visszaköltözött szülõföldjére, ahol vezetõ szerepet játszott az erdélyi magyar irodalmi életben, szerkesztõje volt az Erdélyi Helikon címû folyóiratnak. 1934 és 40 között veti papírra Megszámláltattál, És híjával találtattál, Darabokra szaggattatol címû regényeit. A nagy ívû regénytrilógia (összefoglaló címen Erdélyi történet) kritikai realizmusunk egyik jelentõs teljesítménye, a XX. század klasszikus mûvei közt lenne a helye.

A bonchidai kastély nyugati szárnya a háború elõtt

Aligha akad ma Magyarországon és Erdélyben bárki, aki jobban ismerné Tuti néninél ezt a nagyregényt. Tuti néni ugyanis személyesen ismerte a szerzõt és azokat a helyszíneket, ahol a cselekmény játszódik (többek között a regénytrilógiában Dénestornyának nevezett Bonchidát), de még azokat az embereket is, akirõl az író a szereplõket mintázta. Azt is biztosan tudja, hogy az Erdélyi történet befejezõ részét, hatodik kötetét is megírta a gróf, és az most is lappang valahol (az elsõ és második regény két-két kötetben jelent meg, a harmadik csak egy kötetben). Ezt a hatodik kötetet Tuti néni maga is látta. Így meséli el a történetet egy 1992-ben keltezett írásában:

A Patkó-udvar felõli fõbejáraton vezetett az inas egy hatalmas elõcsarnokon át, majd egy hosszú folyosón végig. Pillantásom alighogy végigfutott a Bánffy-õsök életnagyságban sorakozó képein, már be is jelentettek. Nyílt a nagy párnás ajtó, s a súlyos dohánybarna bársonyfüggönyt félrehúzva bebocsátást nyertem a kegyelmes úr dolgozószobájába. Nem nagyon mertem körülnézni, csak mentem elõre, az ablakok felé.

A nyugati épületszárny napjainkban. A felvételt Hoffer Gábor, Tuti néni kisebbik fia készítette 1994-ben

Szálegyenesen, felém fordulva állt. Hátrafésült nagy hullámos haja hófehér. A jellegzetesen kiugró arccsontok felett mély tüzû szemek néztek rám. Komolyan, de nem szigorúan. Íróasztala barna kókuszszõnyeggel letakart kis katedrán állt, ez a szõnyeg vezetett a bejárati ajtótól idáig, s ilyen futott a folyosón is végig. Intett, hogy üljek le, s én remegõ lábakkal rogytam bele, s legszívesebben elvesztem volna a nagy bõrfotelban. Majd leült õ is, elszoruló szívvel vártam, mit fog mondani.

Megkérdezte, hány éves vagyok, milyen iskolát végeztem, mivel töltöm a napjaimat. De hová lett az én nagy bátorságom? Alig mertem kinyögni a válaszokat. A fényes parkettától a stukkós mennyezetig mindenütt könyv. A könyveket szeretem! A könyvek adtak bátorságot. Felsoroltam az ismert írókat és költõket, s hirtelen bátorságra kapva kijelentettem:

– A kegyelmes úr erdélyi trilógiáját is olvastam, két kötet „Megszámláltattál”, két kötet „És híjjával találtattál” és most olvasom az ötödiket, az utolsót, a „Darabokra szaggattatol”-t.

– Az nem az utolsó – mondta és könnyedén megpergette ujjaival a keze alatt lévõ fehér íveket. Majd egy kicsit odébb tolt az íróasztalán egy hosszas ezüst pohárforma tartót, amely tömve volt sárga tûhegyes ceruzákkal...

– Tavasszal beajánlom a jegyzõségre.

S a fogadás véget ért. Megengedte, hogy budapesti tartózkodása alatt az inas végigvezessen azokon a helyeken, amelyekrõl a könyveiben írt.

Ezután az olvasás mellett szorgalmasan jártam a református papékhoz gépírni tanulni. Nagy akarattal rövid idõ alatt sikerült is azon a kis táskaírógépen, amelyen Mädy, a papné a kegyelmes úr kéziratait szokta gépelni. Megilletõdött tisztelettel s kíváncsi érdeklõdéssel nyúltam egyszer a kézzel, ceruzával, apró galambfej-betûkkel sûrûn teleírt oldalak után, de sajnos, nem olvashattam bele, Mädy gyorsan ráhajtotta az iratgyûjtõ fedelét, amelynek a jobb sarkában ez állt: A VI. könyv.

– Ne haragudj, ez még titok.

Élve a lehetõséggel, az „Erdélyi Versá-liában” megnézhettem mindazt a kincset, amit a losonczi Bánffyak évszázadokon át összegyûjtöttek, amit avatott kezû történetíró, Biró József „A bonchidai kastély” címû könyvében hitelesen megírt. Mert Lovász bácsi, az öreg inas türelmesen végigjárta velem a kastély minden zegét-zugát, földszinten és emeleten. A négy bástyából kettõ könyvtár volt. Az egyik az Ó, a másik az Új. Az Ó-könyvtárban csak Corvinából volt öt darab. Elképesztõ, felmérhetetlen kincset érõ könyvanyag. Láttam a kék, a sárga, a fehér szalont, minden díszeivel és festményeivel. Jártam a fekete ébenfa burkolatú gyöngyház berakásos kínai szobában, a hatalmas ebédlõben, a biliárdteremben, kártya- és dolgozószobákban. A Mária Terézia-lakosztályban, ami számomra életre szóló élmény maradt, és amibõl az utókor, Erdély s az egész kis magyarhon vesztére semmi, de semmi sem maradt. Mert a kastélyt a II. világháborúban nagyrészt kifosztották, majd kilángszórózták és lebombázták.

Tuti nénitõl megtudtam azt is, hogy a kastélyt a németek bosszúból rabolták ki és semmisítették meg. A gróf ugyanis a németekkel való szakítás mellett volt, és Horthy kérésére tárgyalásokat folytatott a háborúból való kiugrásról.

Dobozyék még a kastély pusztulása elõtt, 1944 õszén elmenekültek Bonchidáról vissza Pilisvörösvárra. Tuti néni, amikor évtizedekkel késõbb Erdélyben járt, nem ment el Bonchidára. Nem akarta romjaiban látni a hajdani gyönyörû kastélyt. Úgy akarta megõrizni emlékezetében, ahogy leánykorában látta.

Az Erdélyi történet befejezõ kötete után hiába nyomozott, máig nem került elõ, s félõ, hogy már nem is fog. Megsemmisült tán ez is, mint oly sok értékünk a XX. század viharos évtizedeiben: kastélyok, paloták, könyvek és remények. 45 után egy második Trianont élt át ez az ország. Az értékek Trianonját. Az arisztokráciát földönfútóvá tették, sokakat deporáltak.

A kastélyok ebek harmincadjára kerültek. Kifosztották, csontig lecsupaszították és magukra hagyták õket. Sokat lebontottak késõbb.

(Szovjet parancsra – bosszúból, büntetésként – lebontották és téglánként elhordták az alcsúti fõúri kastélyt is, Pollack Mihály alkotását. Az impozáns klasszicista stílusú kastélyból, csak a bejárati homlokzat és a kápolna maradt. Furcsa fintora a sorsnak, hogy a kastély parkja – a mai arborétum – Zs. Dobozy Gyula elsõ munkahelye volt.)

Gróf Bánffy Miklós áldozata, s mintegy mementós alakja ennek a barbár korszaknak. Tuti néni meséli, hogy a háború végén kolozsvári palotáját is kifosztották, majd a kommunizmusban mindenét elvették. Erdélyben is, Budapesten is.

Az utolsó években árukihordóként tengette életét Kolozsváron, egy szûk kis szobácskában húzta meg magát.

Gyakran kijárt a Házsongárdi temetõbe, felballagott a dombra és hosszasan, fájdalmasan elnézett Bonchida irányába. Végül barátai áthozták Budapestre.

De itt sem találta a helyét. Elborult elmével, mindenektõl elhagyatva halt meg egy budapesti kórházban 1950-ben. Hamvai 25 év elteltével kerültek haza, a Házsongárdi temetõ Bánffy-kriptájába.

Dr. gróf Bánffy Miklós, a politikus, alias Kisbán Miklós, az író, aki származásánál, rangjánál, pozíciójánál, sokoldalú mûvészi képességein túl EMBER volt, mélyen érzõ, humánus ember, aki egész életében hû maradt õseihez, harcolt hazájáért, küzdött Erdélyért (szûkebb pátriájáért), megmentette Kolozsvárt a hadmûveletek pusztításaitól, csak éppen Bonchidát nem tudta megvédeni, éppen drága Bonchidáját, mely számára mindennél kedvesebb volt...

– írta róla Tuti néni, elõbb idézett írásának végén.

Tuti néni máig emlékezetében tartja, idézi az öreg gróf alakját, szavait, gesztusait, kedvenc tárgyait, aranyozott végû, tûhegyes Fabercastell ceruzáit, amellyel az Erdélyi történetet írta és több évszázados, tündérmesékbe illõ bonchidai palotáját, amelybe sohasem engedte bevezetni a villanyt, s még a negyvenes évek elején is gyertyával világított, tán ezzel is kifejezve az õsök iránti tiszteletét.

Mi sem tehetünk mást, mint hogy felkutassuk és megõrizzük emlékezetünkben azokat az értékeket, amelyeket az elmúlt félévszázad alatt veszendõbe mentek vagy feledésbe merültek. Tuti néni története erre tanít minket…

Fogarasy Attila


Tuti néni történetei

Tuti nénit – Hoffer Károlyné született Zs. Dobozy Erzsébetet – a nagymamája nevezte el kedveskedõ szóval Tutinak, s ismerõsei, barátai azóta is így szólítják.

A 81 éves idõs asszony hosszú élete során sok mindent átélt, tapasztalt. E gazdag élettapasztalat egy részével minket is megajándékoz sorozatunkban, hol az általa írt versek, novellák, riportok, hol a vele készült interjúk által.

Tuti néni életének egyik meghatározó élménye volt, hogy megismerte a kimagasló tehetségû gróf Bánffy Miklóst, és közel öt évet töltött el bonchidai birtokán. Ma is sokat gondol az öreg grófra és mesés kastélyára...



Fel a lap tetejére


IMPRESSZUM:
Copyright © Pilisvörösvár Város Önkormányzata e-mail

Szerkesztõ: Schuck Béla e-mail