A Csomorikától Izabelláig
Szõlõtermesztés filoxéra elõtt és után Vörösváron

A Garancs-hegy oldalában, a csobánkai kereszttõl nem messze vadszõlõ indája gyûrûzik. Egykoron ezen a helyen volt a szõlõskertünk. Otelló, Nova termett itt, néhány hordónyi gyönge bort adva a családnak. – Több volt vele a gond, mint a haszon. Fel is hagytunk a mûveléssel, s átadtuk Csobánkának, ahogy elõbb-utóbb a többi tulajdonos is – meséli apám.

 

A Garancstól a Ziribáron át a Placskáig húzódó szõlõkerteknek ma már alig van nyomuk. Itt-ott néhány elvadult tõkén még látni egy-egy fürtöt, s le is csipegetik az arra kirándulók. Ez azonban már csak halvány emléke az egykori gazdag szüreteknek, amikor a tehetõsebb vörösvári gazdáknak még mind volt szõlejük a Hosszú-hegy alatt. Ez volt a legnagyobb és legjobb szõlõtermõ terület. Egy vörösvári mondás szerint amelyik gazdának nem volt itt birtoka, annak a lánya pártában maradt.

Manhertz Márton így írt errõl Határjárás címû versében:

Kinek nem volt Garancson
Vagy Placskában szõleje,
S a Sima-dûlõben bármilyen kicsi is,
De szántóföldje,
Az elõtte és utána is
A nagyparasztnál bérbe arat.
Lánya pedig száz évig – bármily szép volt,
Pártában maradt.

Arról, hogy ezt az eredetileg Csobánkához tartozó területet mikor vették birtokukba a vörösváriak, egy 1711-ben Csobánkán készült összeírás tanúskodik: „…kevés a mezõgazdaságilag hasznosítható terület, mert a vörösváriak és a szántóiak elvették”. A csobánkai földesúr ugyanis a kurucokkal tartott és a labancbarát vörösváriak feljogosítva érezték magukat a területszerzésre.

A XX. század közepéig öszszefüggõ szõlõterület volt ez a vidék. Fénykorát a XIX. század végén, a filoxérajárvány elõtt élte. Ekkoriban a vörösvári határnak jó része szõlõültetvény volt, ami meghatározta a lakosság életformáját és gazdasági alapjait.

A XIX. század végén Magyarország bornagyhatalomnak számított évi 30 millió akós (kb. 15 millió hektoliteres) termésével, amely majdnem megegyezett Franciaországéval.

 

1875-ben azonban Magyarországra is behurcolták a szõlõ legveszedelmesebb ellenségét a filoxérát, magyarul: szõlõgyökértetût. Ez kártékony, falánk kis állatka a levéltetvek családjába tartozik. Amerikából terjedt át Európába az 1860-as évek végén és néhány év alatt szinte egész Nyugat-Európában kipusztította a szõlõket a kötött talajú területeken. Magyarországon is komoly erõfeszítéseket tettek a járvány megfékezésére, szénkénégezéssel, a filoxérával fertõzött szõlõk kiirtásával próbálkoztak, a filoxérának ellenálló amerikai szõlõfajtákra oltottak.

Ennek ellenére két évtized alatt az ország szõlõtermõ területei 120 ezer hektárral csökkentek. A homoki szõlõk aránya jelentõsen megnõtt, mivel a kvarctartalmú homoktalajon a filoxéra nem tud megélni, ezért ezek a szõlõk nem szenvedtek károsodást.

– Egykoron a mi környékünk is a Budai borvidékhez tartozott, nemcsak Borosjenõ, amely nevében is jelzi, hogy mivel foglalkoztak ott az emberek, hanem Vörösvár is – meséli Pekó József kertészmérnök, kiváló borász. – A Placska, a Ziribár, a Garancs agyagos lejtõin zamatos szõlõt érleltek a nyarak. A szõlõtermesztés jelentõségére abból is következtetni tudunk, hogy hatalmas pincék és présgépek maradtak az utókorra. Nemcsak a nagygazdáknak volt szõleje, hanem minden családnak. Persze, sokan csak a saját szükségleteikre termeltek…

– Aztán a filoxéra elvitte az egészet… – vélem én.

– Nem az egészet, a faluban és az Õr-hegy környékén, a késõbbi zártkertekben a homokos talajon megmaradtak az eredeti fajták. Azokat nem bántotta a gyökértetû. A mi szõlõnk is átvészelte a járványt. A házunk kertjében lévõ tõkéket még a nagyapám ültette. Az itteni fajtákból következtetek arra, hogy a Garancson, a Placskán milyen fajtákat termeszthettek 120-150 évvel ezelõtt.

– Melyek ezek?

– Csomorika, Rakszõlõ, Budai zöld, Pozsonyi fehér, Mézes fehér…

– Szép nevük van. Soha nem is próbálták meg visszatelepíteni ezekkel a vörösváriak az elpusztult szõlõket?

– Inkább oltás nélküli, úgynevezett direkt termõ, amerikai fajtákat ültettek: Otellót, Kékszõlõt, Novát, piros és fehér Delavárit, Elvirát, Izabellát, ezekkel nem tudott elbánni a filoxéra.

– Mi lehet az oka, hogy a késõbbiekben a homoki szõlõkben is ezek a fajták terjedtek el, fõleg az Otelló és a Nova?

– Ezek a fajták nemcsak a filoxérának, de a peronoszpórának is jobban ellenállnak, igénytelenebbek, kevesebb törõdést igényelnek. A vörösváriaknak pedig egyre kevesebb idejük volt a szõlõmûvelésre, mivel a mezõgazdaság helyett a fiatalok más, jövedelmezõbb munkát kerestek maguknak. 1895-ben megépült a vasút, néhány évvel késõbb megkezdte a termelést a szénbánya. Egyre többen jártak be Budapestre dolgozni vagy helyezkedtek el a bányánál. A szõlõskertekbe már csak az idõsebbek jártak ki. Amikor õk kihaltak, már nem volt, aki gondozza az ültetvényeket. A hatvanas évek végén az utolsó szõlõket is odahagyták a Placskán és a Garancson, a zártkerteket pedig eladogatták pesti víkendeseknek…

A szõlõtermesztés fénykora immár öt emberöltõ óta végetért Vörösváron. A legtöbb család ma már csak az emlékeit õrzi azoknak az idõknek, amikor még volt lent a pincében néhány hordónyi saját bora. Két évtizede már, hogy mi is kivágtuk a nagymama néhány sor Otelló és Nova szõlõjét a kertben. Kellett a hely útnak, háznak, garázsnak.

Bort persze ma is jó néhányan érlelnek az õsöktõl örökölt pincékben, de ezek legtöbbje vásárolt szõlõbõl készült. Igazi szõlõsgazda ma már kevés van. Ilyenkor õsszel azonban, amikor mustszag és a présgépek hangja tölti be a levegõt, úgy érzi az ember, hogy ismét az õsei nyomát tapodja a szõlõtõkék között, miközben édes nedû gyöngyözik a degeszre tömött puttonyáról…

F. A.

Felvételeinkrõl:

Felsõ képünkön egy ún. „bálványprés” látható a Pacsirta utcában. A Peller család birtokában lévõ kb. 5 méter hosszú és 2 méter magas monstrumot a felirata szerint 1881-ben készíttette Josef Braun. A prés ma is tökéletesen mûködik.

A bálványprés legfontosabb alkatrésze a gerenda, amely többmázsás kõvel felszerelve sajtolta ki a mustot. A nevét onnan kapta, hogy gerendája gyakran bálványfából (más néven: ecetfából) készült.

Ezeket a XVIII-XIX. században készült fapréseket a magyarlakta borvidéki községekben „Rákóczi-présnek” nevezték.
Alsó képünkön: a Peller család pincéje.

 


Fel a lap tetejére


IMPRESSZUM:
Copyright © Pilisvörösvár Város Önkormányzata e-mail

Szerkesztõ: Schuck Béla e-mail