Bihari Sándor mûtermében

A csend festõje
Beszélgetés Bihari Sándor festõmûvésszel

Bihari Sándor festõmûvész lágy tónusú akvarelljei gyönyörû nõket és varázsos tájakat ábrázolnak. Képeibõl harmónia és nyugalom árad. „Én a csend festõje vagyok, szeretem a nyugalmat” – vallja magáról. A nagyközönség legutóbb júliusban Zsámbékon láthatta mûveit egy gyûjteményes kiállítás keretében. A mûvész ugyanakkor markáns politikai véleményt formál az ország és a világ történéseirõl, a magyarságról és harcosan kiáll a határon túli magyarokért. Bihari Sándorral törzshelyén, a Gilde sörözõben találkoztam, hogy néhány korsó sör mellett eszmét cseréljek vele nemcsak képzõmûvészetrõl, hanem mindazon dolgokról is, amik egy nemzetéhez hû, a történelmet és a politikai eseményeket kritikus szemmel szemlélõ magyar mûvészt ma foglalkoztatnak.

– Mennyire meghatározó az életedben a család?

– Erre legegyszerûbben egy kis történettel válaszolhatok. Édesapám Debrecenben a Dóczi Gimnázium kertésze volt. Egyszer megmutattam a gyermekeimnek azokat a hortenziákat, amiket még õ ültetett hajdanán az iskola elé. Néztem, néztem a fél évszázados bokrokat, s a szemembõl potyogni kezdtek a könnyek. A feleségem erre letört egy hajtást az egyik növényrõl. Mára ebbõl a hajtásból gyönyörû kis bokor lett az Õr-hegy alatti kertünkben.

– Ennyire fontosak egy mûvész számára a gyökerek, a származás, a kötõdések? Hiszen a „mûvész hazája a széles nagyvilág”...

– Ez az emberiség örök kérdése. A mûvészeté is: „Honnan jöttünk, kik vagyunk és merre tartunk?” Ahogy azt Gauguin is kifejezi egyik festményében.

Erdély – akvarell

– Mit jelent számodra az a törékeny bokor a hegyen?

– Az a növény az én apám. Ha felmegyek a hegyre, mindig letérdelek elébe és megsimogatom.

– Ez nagyon megható... Úgy vélem, a te mûvészetedben nagy szerepet kapnak az érzelmek…

– A mûvészet legnagyobb részt érzelembõl áll. A festészetben színekkel és formákkal olyan dolgokat fogalmaz meg az ember, amit szavakkal nem lehet visszaadni.

– A modern mûvészetben gyakran elõfordul, hogy kitalálnak vagy ráhúznak valamire valamilyen új elméletet és annak alapján alkotnak…

– Ott eszi meg a fene az egészet… Ha tanulmányozzuk az izmusok történetét, láthatjuk, hogy voltak a zsenik, mint például Picasso, akik egyszerûen elkezdtek másképpen alkotni, a „szolgák” pedig izmust csináltak belõle. Valóságos katedrálisokat emeltek egy-egy izmusnak, amirõl kikiáltották szinte vallási áhítattal, hogy szent és oszthatatlan. Ez egyszerûen nevetséges. Az ember nem azért született a földre, hogy izmusokat gyártson, hanem azért, hogy szabadon kifejezze önmagát és hogy boldog legyen.

– Valahogy úgy van a szépirodalomban is, hogy vannak az alkotók, akik létrehozzák a mûveket, és vannak az irodalomtörté-nészek, akik azon fáradoznak, hogy valamilyen mûfaji kategóriába, szabályrendszerbe gyömöszöljék azokat… Aztán ezen a nyomvonalon megjelennek a kisebb tehetségû alkotók, az epigonok vagy ahogy te mondtad, a „szolgák” is…

– De sok ember csak ennek a nyomvonalnak a segítségével tudja megközelíteni a mûvészet lényegét. Igaz, nekem is sok mindent belemagyaráztak már a mûveimbe a mûtörténészek, amire csak legyintettem: gondolta a fene…, de azért a közönséget mégiscsak közelebb hozzák az alkotóhoz.

– Feltennék egy egyszerû kérdést, amire azonban valószínûleg lehetetlen válaszolni: szerinted hogyan lehet megkülönböztetni az értékes mûvészetet a talmitól?

– Ez ma valóban nagyon nehéz feladat. A XX. században ugyanis megbomlott az egyensúly: korábban a társadalom, a vallás és a mûvészet egységet formált. Ha valaki a középkorban felnézett a templomban egy freskóra, pontosan tudta, hogy az mit ábrázol, s mit akart kifejezni a színekkel és a formákkal a mûvész. A XX. században elszabadult a káosz. A mûvészetben az egyén került piedesztálra, és csak a parttalan önkifejezés számít. Arról nem is beszélve, hogy a középkorban komoly tanulmányok nélkül nem is vehetett senki a kezébe ecsetet. A festészet is egy szakma, amit régen zseniális mesterek tanítottak különbözõ mûhelyekben. Akkor még meg kellett tanulni a mesterség minden kis fogását… Manapság az a mûvész, aki annak mondja magát…

– Pedig ma a mûvészet ismét reneszánszát élhetné, hiszen egyre több olyan ember van, aki meg is tudná vásárolni a mûvész alkotásait, ellentétben a szocializmus idõszakával, amikor legfeljebb egy-egy reprodukcióra futotta a legtöbb embernek.

Szigetköz – akvarell

– Ez nemcsak a pénzen múlik. A reneszánsz korban egy Medicinek nemcsak pénze volt, hanem kulturáltsága is...

– A mûvészet ma majdhogynem szinonimája a szabadságnak. Te konzervatív gondolkodású ember vagy. Hogyan tudod összeegyeztetni a kettõt magadban?

– Én leginkább azért vagyok konzervatív, mert a világom teljes egészében a családra épül. A család szent a számomra. Én is egész életemben botladoztam, olyan voltam, mint a rossz kiscsikó, elbitangoltam ide-oda. De rájöttem, hogy az egyetlen menedék az ember életében a család, amit meg kell tudni õrizni, amit össze kell tartani, ahonnan el lehet indulni, és ahová vissza lehet menekülni. Ebben az értelemben kõkeményen konzervatív vagyok.

– Hogy egy kicsit provokáljalak téged: a mûvész múzsája nem feltétlenül a felesége is egyben…

– Ez így is van. Én például minden nõ után megfordulok az utcán. És miért ne fordulnék meg, ha gyönyörû feneke van? Ezen a feleségem sem csodálkozik, tudja, hogy én ebbõl profitálni fogok, mert akkor még szebbeket fogok rajzolni…

– A mûvészetben nagyon fontos, hogy a közösséget is megszólítsa. A magyar költészetre például mindig is jellemzõ volt, hogy lélekfordító idõkben mindig a közösség összefogását, a nemzet túlélését segítette elõ, gondoljunk itt például Vörösmarty, Petõfi vagy Arany János verseire. A festészetben hogy van ez?

– Kevés mûvész van, aki ezt felvállalja, mert – még egyszer mondom – a XX. században az egyén került elõtérbe. A mûvészet ezáltal egy olyan ingoványos területre lépett, amelynek már semmi köze nincs önmagához.

– Mennyire fontos, hogy a mûvész is politizáljon?

– A mûvész nem vonhatja mindig ki magát a politika alól. Gondoljunk Dumier-re, õ volt az elsõ francia rajzoló, aki az akkori média szerint kifigurázta a bíróságot, s akarva akaratlanul is politizált. De a mindennapok által mindnyájan részesei vagyunk a politikának.

– Te meglehetõsen aktívan kiveszed a részed a politikából. A trianoni békeszerzõdés évfordulóján például te magad is tüntettél Budapesten, a Kempinszky Szálló elõtt...

Tanulmány – krétarajz

– Trianon olyan a magyarság számára, mint amikor egy embernek levágják mindkét kezét és lábát. Pedig a magyar egy nagyon rendes és dolgos nép. De soha senki nem segített nekünk, ha bajban voltunk. Azok, akik most a vérünket kívánják, hol voltak Nándorfehérvárnál, hol voltak Mohácsnál, hol voltak Eger ostrománál? Úgy érzem, a balliberális média a hõseinket el akarja hallgatni, mintha nem is lettek volna. És ott vannak a jelképeink: Szent István jobbja nem egy húscafat, a Szent Korona nem svájcisapka, ezek számunkra nagyszerû dolgok. Nemrégiben járt nálam Claudio nevû olasz barátom. A déli harangszónál megkérdeztem tõle, tudja-e, hogy miért szól a harang? Miután fogalma sem volt róla, elmondtam, hogy 1456-ban Nándorfehérvárnál a magyarok úgy elverték a törököket, hogy jó idõre elvették a kedvüket a hódítástól. Claudiót, úgy látszik, izgatta a dolog, mert utánanézett, hogy valóban így történt-e, minekutána fel is hívott telefonon és azt mondta: „Te Sándor, milyen nagyszerû katonák voltak azok, akik ott harcoltak!”

– A Trianonnal megszûnt területi egységét a magyarságnak közel egy évszázad után már nem lehet helyreállítani. Hogyan lehetne legalább a kulturális egységet helyreállítani?

– Ha mindazok az országok, ahol ma magyarok élnek, hozzánk hasonlóan belépnek az Európai Unióba, és velük együtt egységet fogunk alkotni, sokat javul majd a helyzet. Remélem, hogy az az Európa, amely eddig nekünk soha nem segített, csak mindig mi segítettük meg, ha kellett, a vérünket ontva is, most az egyszer talán a mi javunkat is nézi majd. Mi 896 óta Európához tartozunk...

– Talán Európa soha sem felejtette el a magyarok kalandozós, rabló hadjáratos korszakát…

– Jó, persze kalandoztunk, csirkefogók voltunk. De aztán a magyarság megállapodott és azt mondta: itt van a mi helyünk.

– Sokat foglalkozol politikával, történelemmel, ugyanakkor ezek a gondolatok, érzelmek a festményeidben nem jelennek meg. Csodás nõi testeket, békés dunántúli és erdélyi tájakat festesz…

– Én a csendet és a nyugalmat szeretem. Egész életemben a széphez kötõdtem – habár nem tudom ezt a fogalmat definiálni. Ha látok egy gyönyörû tájat, vagy megbámulok egy lélegzetelállítóan szép nõt, akkor a világ keserves dolgai megszûnnek a számomra, és csak a szépséget vágyom megragadni. Más mûvészek másképp reagálnak. Goya például megfestette a Kivégzés címû képét, amely annak az idõszaknak a kegyetlen, véres valóságát ábrázolja, amikor a spanyol nép felkelt Napóleon ellen. Ezzel a festményével igenis keményen politizált és állást foglalt. De amikor megfestette Alba hercegnõt ruhásan és pucéran… Abban nem volt semmi politika, abból csak a gyönyörûség áradt…

– A mûvésznek az a szerepe, hogyha a világ megbolondul is, õ mindig a szépet mutassa?

– Ez alkat kérdése. Ki hová kötõdik. Én a széphez kötõdöm.

– Tehát te nem egy Guernica-típusú festõ vagy?

– Ha Picasso életmûvét áttekintjük, tapasztalhatjuk, hogy istenigazából a Guernicán kívül õ sem politizált…

– De ott vannak a bika-rajzai, szörnyei vagy a híres békegalambja…

– Ezek belemagyarázások… Most nem akarok illúzióromboló lenni, de a galamb például azért jelenik meg nála motívumként, mert az édesapja – aki rajztanár, festõmûvész volt – rengeteg galambot tartott otthon. Picasso a galambokon tanult meg rajzolni.

– Csakhogy az ember nagyon fogékony a jelképekre. Kell hogy legyenek az életünkben önmagukon túlmutató dolgok…

– Akkor vegyük inkább Goyát, aki érzékeny volt a társadalmi változásokra. Amikor megfestette a Szaturnusz felfalja saját gyermekeit címû képét, akkor az akkori Spanyolországra gondolt.

– Szerinted mi a mûvészet szerepe ma? Az elmúlt évtizedekben – a Kádár-rendszer szürke érdektelenségében – egyfajta lázadást, kitörési pontot jelentett az emberek számára. Mostanra más lett a szerep-osztás…

– Sajnálatos módon én sem tudom pontosan. De az tény, hogy ocsmány módon elüzletiesedett. Ez az, ami a mûvészek kezét megköti, mert nincs rendes mecenatúra.

– Te hogyan boldogulsz, hogy érzed magad ebben a „szép új világban”?

– Én azért érzem jól magamat, mert felépítettem magamnak egy álomvilágot, amibe a festészetem is beletartozik, és amit szeretnék megõrizni. Nagyon kell szeretni ezt a mesterséget ahhoz, hogy tudjunk dolgozni, és én még nagyon sok képet szeretnék festeni. Gyönyörû aktokat, nyugodt tájakat és csendet. Sok-sok csendet…

Fogarasy Attila


 


Fel a lap tetejére


IMPRESSZUM:
Copyright © Pilisvörösvár Város Önkormányzata e-mail

Szerkesztõ: Schuck Béla e-mail