ELŐZŐ OLDAL 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 - oldal KÖVETKEZŐ OLDAL

8. oldal Helytörténet


Romló kastélyok, fogyó birtokok

Vörösvár hajdani földesurai

Az Attila utcától a Tompa Mihály utcáig
Az utolsó vörösvári gróf története

Nagyításhoz kattintson a képre!
Gróf Karátsonyi-Keglevich Imre fiatalkori portréja

Kopasz homlokú, ritkás bajuszú, jóságos mosolyú ember tekint reánk egy esküvői fotón. Kedvesen komikus, ahogy a Máltai Lovagrend egyenruhájában pózol a lépcső alján: a kissé kinőtt kabát, a pocakja fölött felcsatolt kard, a tábornoki vállrojtok mosolyt fakasztóak. De mindez csak a korra jellemző kötelező maskara; a rend, amelynek tagja volt, minden tiszteletet megérdemlőn a jóságot, a szeretetet, a rászorulókon való segítést tekintette legfőbb céljának. Õ maga is ilyen ember volt: aki az ősöktől örökölt birtokok maradékát is szétosztotta, elajándékozta. Amit meg nem: azt kicsalták vagy elvették tőle. Imre gróf, az utolsó vörösvári földesúr közismerten jóságos, melegszívű ember volt. Egy olyan dermesztő korban, amely a lopást, a rablást állami közintézménnyé tette, s amely az erkölcsi értékrendet, mint egy homokórát, a feje tetejére állította.

A fogadott fiú

Az utolsó vörösvári földesúr nem volt vér szerinti fia az 1933-ban elhunyt Karátsonyi Jenőnek. A tipikusan dzsentri életmódot élő, birtokait eladogató, gyönyörű budai palotáját is zálogba csapó gróf már idős volt, amikor szörnyű csapás érte: egyetlen fia, László öngyilkos lett. Mivel fiú utód nélkül maradt, adoptálta a család Keglevich-ágához tartozó unokaöccsét, Imrét, ráhagyva minden örökségét: a maradék földeket, a váltókat, peres ügyeket, és a jelzáloggal terhelt budai palotát az Attila utcában.

Nagyításhoz kattintson a képre!
A Karátsonyi palota az Attila utcában. Ma már csak fényképeken látható, 1938-ban lebontották

Gróf Keglevich-Karátsonyi Imre nem az az ember volt, aki a vagyon széthullását meg tudta volna akadályozni. A gazdasághoz nem sokat értett. Ellenben szeretett utazgatni, bejárta egész Európát, négy nyelven beszélt, művelt, tájékozott ember volt. És kenyérre lehetett volna kenni, olyan jószívű. Gazdatisztjei moroghattak is vele: ha kért tőle valaki egy kocsideréknyi szénát, szó nélkül adott neki, s azzal se igen törődött, ha az illető az egész kazlat elvitte.

A harmincas évek vége felé az egykori mesés vagyonból már szinte alig maradt valami. A birtokok, paloták jó része a hitelezők kezén volt. Az Attila utcai palotát is fel kellett hagyni.

(Az épület nem sokkal később áldozatául esett a nácizmus térhódításának. A magyar kormány Hitlernek szánt gesztussal ugyanis német birodalmi iskolát kívánt építeni a helyére. 1938-ban ezért az épületet lebontották. Gróf Karátsonyi Guidó fényes palotája, amelynek termeiben sok neves művész megfordult, amelynek képtára messze földön híres volt, a földdel vált egyenlővé. A sors fintora, hogy a náci iskola sohasem épült meg...)

A tejesfiúból lett titkár

Nagyításhoz kattintson a képre!
A Keglevich család. Középütt az idős szülők, kétoldalt gyermekeik:
Imre és Mária

Imre gróf titkárával, Gyurkó Péterrel együtt kiköltözött Vörösvárra. A harmincas évek végétől e két különböző társadalmi osztályú ember sorsa összefonódott egymással. Gyurkó Péter Boldogkőváraljáról érkezett a fővárosba, hogy agrármérnöki tanulmányokat folytasson. Egyetemi tanulmányai mellett tejkihordásból élt. Az Attila utcai Karátsonyi-palotába is ő vitt tejet. Egyszer a gróf találkozott vele a palota lépcsőjén. Szóba elegyedtek, s a gróf nyomban megtette személyi titkárának az éles eszű, intelligens fiatalembert.

Kiköltözve Vörösvárra kezdetben abban az épületben laktak bérlőként, amely korábban a bányaigazgató szolgálati lakása volt.

(Az épületet a vörösváriak később Szakinak hívták, mert ez lett az ötvenes években a szakszervezet székháza. Ma a Napos Oldal Szociális Központ található itt.)

Később átköltöztek a Templom téri kúriaépületbe, amit a vörösváriak kissé túlozva „kastélynak” neveztek.

Gyurkó Péter Vörösváron ismerkedett meg későbbi feleségével, aki pénztárosként dolgozott a vasútállomáson. 1944. június 27-én házasodtak össze. Az esküvőre a gróf pazar nászajándékkal lepte meg az ifjú párt: 50 hold földet adományozott nekik. Szegény gróf nem tudta, hogy e nemes gesztussal később szinte a vesztét okozza titkárának: az ötvenes években ugyanis megaláztatás és üldöztetés várt a néhány holdnyi földnél többel rendelkező gazdákra.

Égszakadás

Nagyításhoz kattintson a képre!
Indulás Gyurkóék esküvőjére. Elöl a gróf és az állomásfőnök.
A háttérben a Karátsonyiak kúriája: a „vörösvári kastély”

Fél évvel az esküvő után a háborús helyzet kiéleződött, 1944 decemberében az orosz csapatok kiverték a németeket Vörösvárról, és beszállásolták magukat a házakba. A katonák semmire sem vigyáztak, eltüzelték a bútorokat, s szinte mindent tönkre tettek. A volt bányaigazgatói házban például lovakat tartottak. De nem ám az istállóban, hanem a szobákban! Ekkoriban sok bútornak, műkincsnek, berendezési tárgynak, étkészletnek lába kelt. De legalább az épületeket nem hordták szét, mint például Szentivánon a karátsonyiak volt vadászkastélyát.

(Ez az épület a harmincas évektől vélhetően már nem volt a család birtokában. Kezdetben óvoda működött benne, majd a háborúban textilraktár lett. A háborús cselekmények megkímélték ugyan, de az oroszok kifosztották. A maradékot a helyiek vitték haza. Amikor látták, hogy az épületnek nincs gazdája, téglánként elhordták az épületet. Ma a vízmű épülete és lakóházak vannak a helyén. Nem menekült meg a fosztogatástól a karátsonyiak beodrai kastélya sem. A berendezést néhány nap alatt széthordták. A falu népéből sokan hetekig részegek voltak a grófi pince kifosztása miatt.)

A vörösvári kastély

A háború után a gróf és a Gyurkó család a Templom téri kúriában lakott. A gróf agglegény volt, a szülei már meghaltak, legközelebbi hozzátartozója a nővére volt, akit a kommunista rezsim deportált. (Marita – így szólította őt a gróf – az ötvenes évek derekán Vörösvárra költözött, a Fő úton bérelt lakást. Néhány évre rá továbbköltözött a lányaihoz Lengyelországba. A visszaemlékezések szerint a két Keglevich-testvér nem volt túlzottan jó viszonyban egymással.)

Nagyításhoz kattintson a képre!
Az ifjú házasok a tanúkkal a „Szaki” bejárati lépcsőjénél.
Jobbról a gróf, balról az állomásfőnök

A Templom téri épület, amely az akkori telekkönyvezés szerint az 1-es helyrajzi számot viselte, téglalap alakú volt, középen hosszúkás udvarral. Kapuja fölött a Karátsonyi család majolika címere volt látható, amely a Zsolnay-gyárban készült. A Templom térre néző helyiségekben lakószobák voltak, hátrébb pedig konyha, kamra és kocsiszín. Leghátul voltak az istállók, a pince és a magtár. Hátul ki lehetett menni a gazdasági udvarra, ahol a disznóólak, oldalt egy szűk átjárón pedig a plébánia felőli részre, ahol a tyúkólak és a lucernás volt. A kert a plébániáig és a mai Iskola utcáig húzódott.

A gróf a kapu melletti lakószobát használta, Gyurkóék a keleti szobában laktak. A kapu másik részén lévő lakásban egy darabig a Gyurkó-nagyszülők éltek, akik szintén a gróf gazdaságában dolgoztak. Gyurkó Péter ekkor már nemcsak a titkára, hanem intézője is volt a grófnak. Nemcsak a gróf megmaradt földjein, de a saját 50 holdján is gazdálkodott.

A proletárok kora

Az ötvenes évek elejére egyre nehezebb lett a helyzetük. A beszolgáltatások, a különféle adók szinte lehetetlenné tették a gazdaság fenntartását. Vörösváron is eluralkodott a kulákellenes hisztéria, mindennaposak lettek a zaklatások.

„Királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák, reszkessetek, mert feltámadt az elnyomott proletár” – harsogta az új sláger, amit az úttörők teli tüdőből énekeltek az iskolában. Elnyomott proletárból pedig hirtelen nagyon sok lett. Egyik közülük annyira komolyan vette a „reszkessetek”-et, hogy leverte a kúriáról a grófi címert. Igaz, sokat nyomott a latba az az üveg pálinka is, amit jutalomként kapott. Ugyan ő volt az is, aki a Vásár téri polgári iskola angyalos címerét leverte. A templomtornyon lévő grófi címert csak azért nem kalapálta le, mert nem érte el: rövid volt a létrája.

Nagyításhoz kattintson a képre!
Időskori portré

Egy bizonyos Malmaricsné nevű másik „elnyomott proletár” elvtársnő rendre megjelent a gróféknál néhány ÁVH-s kíséretében és apránként mindent begyűjtött a házból: könyveket, rádiót, gyanús berendezési tárgyakat… Csak nagyon kevés dolgot kaptak vissza azután. A rádiót ugyan visszaszolgáltatták, de le volt plombálva: csak a Kossuthot lehetett rajta fogni…

Amikor a padláson egyszer egy üres tejeskannát találtak, Malmaricsné azzal üvöltötte tele az udvart, hogy „A büdös kulákjai, mások éheznek, ők meg tejben-vajban fürdenek…”

Gyurkó Péter idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Nem akart belerokkanni az értelmetlen küzdelembe, ezért úgy döntött a gróffal együtt, hogy átadják a gazdaságot a Tsz-nek, s vele együtt beszolgáltatnak mindent: földeket, állatokat, eszközöket.

Budapesten vállalt azután segédmunkát a gázgyárban. Tudta, agrármérnöki diplomájával volt kulákként úgysem kaphat állást.

1953-ra a grófnak az összes vagyonából már csak a Templom téri kúria maradt meg. Tudta, hogy előbb-utóbb ezt is elveszik tőle, ezért inkább elcserélte egy kis házra a Tompa Mihály utcában. Ezt azután – biztos, ami biztos – Gyurkóékra íratta.

A volt kúriába (ha úgy tetszik: grófi kastélyba) az a Piltzinger János költözött be, akinek a feleségét – az utolsó vörösvári rózsaleányként – még gróf Karátsonyi Jenő házasította ki.

Az egykori kúria területén ma több család lakik. A régi épület egy részét – főleg a gazdasági részeket – már elbontották, s új lakóházakat építettek, más részét még ma is használják. Így azokat a szobákat is, ahol a háború után a gróf és a Gyurkó-házaspár lakott.

A Tompa utcában

A gróf és volt intézőjének családja beköltözött a Tompa utcai házba, amelyben összesen két szoba és egy konyha volt. Az épület vakolatlan volt és beázott. Fürdőszoba volt ugyan benne, de nem lehetett használni.

Az alsó szinten lakott a gróf, fent pedig Gyurkóék, akiknek két gyermekük született: Péter és László.

Szegények voltak, nem volt pénzük rendbe hozatni a házat.

Nagyításhoz kattintson a képre!
Úri társaság a vörösvári kúria udvarán. Jobbról a harmadik gróf Keglevich-Karátsonyi Imre. A háttérben jól látszódik az épület körfolyosójának boltíves ablaka. A boltívek még ma is megvannak.

A grófot, Vörösvár egykori kegyurát, Marlok plébános úr segítette, ahogy tudta – viszonzásképpen az egyházközségnek évtizedeken át nyújtott anyagi támogatásért. A plébános úr adott két vaskályhát is, különben télen megfagytak volna. A gróf kapott időnként csomagot a Máltai Lovagrendtől is.

Gyurkó Péter közben elvégzett egy lakatostanfolyamot és a Vaskohászati Kemenceépítő Vállalatnál kapott állást. A felesége asszisztens lett a Réthy doktor úr mellett. Később kesztyűkötést vállalt, amibe a fiúk is besegítettek. Megvoltak hát valahogy, bevakolták a házat, megjavították a fürdőszobát…

A gróf nagyon szerette a két Gyurkó-gyereket, akik gyakran bementek hozzá beszélgetni vagy játszani, amikor kicsik voltak, még az iskolába is elkísérte őket. Mindkettőjüknek a keresztapja is volt. Az idősebbiket Pitukámnak szólította, a fiatalabbat Lacuskának. Az osztálytársaik úgy hívták őket: a grófgyerekek. Már ez is elég volt ahhoz, hogy osztályidegennek tekintsék őket. Plusz még hozzájött azonban, hogy az apjuk kulák volt. Az úttörőcsapatból ezért ki is zárták őket.

A gróf öregkorára nagyon „szentes” lett, gyakran járt templomba. Még ekkor is megsüvegelték az emberek, nem a grófi címe miatt, hiszen az addigra már semmit sem ért, hanem mert egész életében jó szándékú ember volt, s a legtöbben szerették és tisztelték a faluban. Vélhetően a deportálástól is emiatt menekült meg.

Még élete vége felé is meglátogatta őt egy hölgy, aki annak idején az Attila utcai palotában volt szobalány nála. Már régóta nem tartozott hűséggel, szolgálattal neki. De azért rendre felkereste, hogy amivel tudja, segítse őt.

Egy elveszett kor csodálni való gesztusával…

Epilógus

A gróf és egykori titkára mindössze néhány év különbséggel hunyt el. Gyurkó Péter egy szívinfarktust követően halt meg 1965-ben. Ez már az 5. vagy 6. infarktusa volt, a korábbiakat mind átvészelte.

A gróf két évre rá követte.

Életének utolsó évében nem akarván terhére lenni a családnak, felvétette magát a piliscsabai szeretetotthonba, de azért továbbra is sokat időzött a Tompa utcai házban.

Fiatal korában kezdődött sérve idős korára olyan súlyossá vált, hogy nehezen, görnyedten tudott csak járni, és a kanapén ülve aludt. Gyurkóék évek óta mondogatták neki, hogy műtesse meg, de hajthatatlan volt. Mire nagy nehezen – a plébános úr segítségével – elcibálták őt az orvoshoz, már késő volt. Kiderült, hogy rákos. A Kerepesi temetőben temették el.

Gyurkó Péter ma családjával a Szabadságligeten él. Mechanikai műszerészként dolgozott, ma nyugdíjas. Öccse már elhunyt, családja a Tompa utcai házban lakik. A cikkünkben látható fényképeket Gyurkó Pétertől kaptuk kölcsön. Gróf Keglevich-Karácsonyi Imre, az utolsó vörösvári gróf történetét is jórészt az ő visszaemlékezései alapján tudtuk olvasóink számára feleleveníteni. Köszönet érte.

Fogarasy Attila

 

 

ELŐZŐ OLDAL 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 - oldal KÖVETKEZŐ OLDAL
FEL A LAP TETEJÉRE