Romló kastélyok, fogyó birtokok
Vörösvár hajdani földesurai

Gróf Karácsonyi Guidó, a mecénás

Liszt Ferenc tisztelõi körében. Jobboldalt elöl
gróf Karácsonyi Guidó. Klösz György fotója

A XIX. század egyik legnagyobb művészetpártolója, mecénása Karácsonyi Guidó volt. Vörösvár egykori földesura 1817-ben látta meg a napvilágot, s alig múlt negyven éves, amikor „jótékony és hazafias nagyszerű áldozatai elismeréséül 1858-ban ausztriai birodalmi grófságra emeltetett”. 1866-ban országgyűlési követnek választják. 1874-ben megkapja a magyar grófi címet is.

Neve inkább alapítványai és adományai, mintsem tekintélyes vagyona és politikai szerepvállalása révén vált ismertté. 1858-ban 2000 forintot adományozott a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárának. A Magyar Tudományos Akadémiának irodalmi célokra 30 000 forintos alapítványt tett. 10 000 forintot adott „oly célból, hogy az összeg kamatai a legjobb színdarab szerzõjének adassanak ki.” A jutalomért – amely 200 arany volt – felváltva komoly drámai művek s vígjátékok pályázhattak. A jutalmat a viszonylag legjobb mű csak akkor kaphatta meg, „ha drámai, színi és nyelvi tekintetben is kitüntetésre méltó” volt.

Gróf Karácsonyi Guidó Rudolf trónörökös születése alkalmából újabb, 100 ezer forintos jótékony célú ala-pítványt tett.

Klösz György Karácsonyi Guidó budapesti palotájának képtárát ábrázoló fotója a XIX. század végérõl

A magyar irodalom több jeles alkotása született meg az õ mecénási tevékenységének kö-szönhetõen. Arany Jánosnak is a Karácsonyi-féle jutalmat ajánlotta fel az Akadémia azért, hogy lefordítsa Arisztophanész vígjátékait. (A mű így Karácsonyi Guidó adományának köszönhetõen jelent meg 1880-ban.)

Tagja volt a Színészeti Tanoda létrehozása körül buzgólkodó választmánynak is – többek között báró Eötvös József társaságában.

Az 1850-es évek második felében Budán, a Krisztina-városban épített pompázatos palotájában igen értékes magánképtárat hozott létre, fõleg barokk festõk műveibõl. A gyűjtemény egyik legértékesebb festménye Jacob Jordeans Bűnbeesés című alkotása volt.

A romantikus külsejű, neobarokk belsejű reprezentatív palotában – amely a kortársak szerint Budapest egyik legpompásabb épülete volt – színháztermet is építtetett, ahol a kor jeles színművészei léptek fel.

(Ez a káprázatos épület a rövidlátó politika áldozata lett. 1938-ban ugyanis lebontották, hogy a náci Németországnak tett gesztussal, Hitler jóindulatát megnyerendõ birodalmi német iskolát építsenek a helyén. Az iskola persze soha nem épült meg. – a szerk.)

A vörösváriak gróf Karácsonyi Guidó nemes lelkületét leginkább az 1881-ben tett erénydíjából ismerhették meg. Ezt a díjat a franciaországi erénydíjak mintájára hozta létre vagyontalan, de jó erkölcsű leányok kiházasítása céljából 20 ezer forint összeggel. A kamatokból évenkénti váltással vörösvári, solymári és szentiváni rózsaleányok részesültek. A rózsaleányok esküvõje nagy esemény volt, ahol világi és egyházi elõkelõségek társaságában személyesen a gróf is megjelent.

A jelentõs vagyonnal rendelkezõ gróf az egyházat is bõkezűen támogatta, õ építtette például a szegedi Jézus Szíve plébániatemplomot is.

Gróf Karácsonyi Guidó 1885 szeptemberében hunyt el. Halálakor Mikszáth Kálmán is megemlékezett a magyar irodalom és művészet egyik legjelesebb mecénásáról. Gróf Karácsonyi Guidó emléke elõtt tisztelgünk, ha ezt a méltató cikket most teljes terjedelmében közzé tesszük.

(A sorozat folytatásában a Rózsaleányokról ejtünk bõvebben szót.)

Fogarasy Attila


 

Mikszáth Kálmán
Gróf Karátsonyi Guidó

Ne rántsák mosolyra a szájukat olvasóim – nem jön most ez a név, mint a legtöbbször, valami derült, mulatságos ötlet vagy eseménnyel kapcsolatban – sõt ellenkezõleg, nagyon is szomorúval: Buziásról azt jelentik, hogy a gróf ott ma délelõtt meghalt.

Ha közéletünknek nem is egyik legnagyobb férfia hanyatlott vele sírba, hanem mindenesetre egy jó, derék ember halt meg benne, aki nagy vagyonnal lévén megáldva, abból sokat juttatott a szegényeknek és a közcéloknak is.

Daliás magatartású, izmos, Herkules termetű férfiú volt, ki egész életében mindenkinek kellemes volt, rosszat soha nem tett, de jót nagyon gyakran. Feltűnõ alakja s bizonyos eredetiség, mely lényét jellemzé, nagyszabású adományai (ezek közt a legnagyobb a trónörökös születése alkalmával az Akadémiára adott százezer forint) tették õt ismeretessé a nyilvánosság elõtt.

Már elõbb is harmincezer forintot ajándékozott volt az Akadémiára, mely nevét népszerűvé tette. Az utóbbi adomány azonban, melyet a császári kormány rendelkezésére bocsátott, s az juttatta az Akadémiának, az akkori idõk szelleméhez képest nem találkozott tetszéssel, sõt inkább ellenkezõleg. S azért csinálták rá akkoriban azt a sikerült élcet: „Karátsonyi Guidó jó üzletet csinált. Harmincezer forinton vette a népszerűségét és száz-ezeren adott túl rajta.”

Pedig ez a százezer forint jó kamatokat hajtott azóta a nemzetnek: ez képezi az Akadémiánál a Karátsonyi-díj alaptõkéjét.

Az irodalmat és a művészeteket különben is szerette, palotája éppúgy, mint a Lipthay báróé, valóságos tárháza volt a képeknek és műtárgyaknak. A művészeket gyakran segítette tanulmányaik folytatásában. Nem volt az a jótékony cél, amelyhez hozzá ne járult volna kisebb-nagyobb adománnyal. Kivált jótékonyságáért emelte õfelsége a gazdag urat, ki apjától, Karátsonyi Lipót torontáli alispántól öröklött roppant vagyonát még neje, Marczibányi Mária vagyonával is gyarapította, 1858-ban grófi rangra.

De természetesen csak osztrák gróf lehetett akkor, s így õ is azok közé tartozik, akik két-szerre lettek meg mágnásokká; a király nemrég a magyar korona országaira is kiterjesztette grófságát, úgyhogy most már õ is tagja lett volna a fõrendiháznak.

A katolikus egyház szintén egyik buzgó és támogató hívét vesztette benne, ki sokat tett, kivált a katolikus iskolaügyért, de templomokat és plébániákat is épített birtokain.

Sõt nemcsak itthon találhatni meg jótékonyságának nyomait, hanem messze Jeruzsálemben, hol egy katolikus imaházat alapított, s nagy adománnyal gazdagítá az ottani kórház tõkéjét, midõn arra utazott.

(Romló kasatélyok, fogyó birtokok – folytatás a 15. oldalról)
Kitüntetéseket hozott haza ezért. IX. Pius pápa a Krisztus-renddel, a jeruzsálemi patriarcha pedig a szt. sír-renddel nyilvánította elismerését a bõkezű fõúr iránt.

Az alkotmányos éra óta gyakran látjuk õt résztvenni a politikai mozgalmakban: nagy számot itt nem tett soha, de éppen szerénysége s visszahúzódása a szerepvivéstõl tették õt szeretetreméltóvá. Mert a nagyúri képviselõk a legtöbbször igen alkalmatlanok pártjuknak, midõn vagyoni állásuk és nem képzettségük arányában kívánnak osztozni a szerepekben, melyek a mai világban lassan-lassan munkával kezdenek már járni. – Mint képviselõ a szentgyörgyi választókerületet szolgálta a szabadelvű párt soraiban, buzgón járt az ülésekre, s a delegációban legújabban a tengerészeti bizottság elnöke volt.

A kedélyesség rózsaszín zománcát a „solymári leányerénydíj” vonta az öreg grófra a közönség szemében.

Egy tetemes összeget tett le a gróf – mint azt olvasóink tudják –, melynek kamatjaiból minden évben megtartatik a solymári rózsaünnep: s azon kiosztatnak a legerényesebb sváb lányok közt a tekintélyes összegű erénydíjak.

De bármily operettszerű legyen is a gróf ezen alapítványa, annak is megvolt a maga szép indoka: egy régen elenyészett népszokást fölele-veníteni.

Karátsonyi köztiszteletben élte le napjait; bár sokat humorizálták az élclapok, soha komoly támadás nem érte. Mert sok mulatságos volt benne, de semmi gáncsolnivaló. A korona is újra meg újra kitüntette: 1881-ben õfelsége valóságos belsõ titkos tanácsosnak nevezte ki.

A legutolsó évben visszavonult a politikától, fiának, a tehetséges gróf Karátsonyi Aladárnak engedve át a tért, s azontúl már hanyatló egészsége folytán is ritkán volt látható, csak a színház maradt meg állandó szenvedélyének.

Ott üldögélt esténkint páholyában (mind a két színházban páholyt bérelt), egy darabig nézte az elõadást, s aztán szép csendesen alákonyult a feje, elaludt.

Egész arca az álmosságot fejezte ki, szempillái örökké be voltak hunyva félig, s fejével, melyet gyéren lengett körül hosszúra hagyott haja, mihelyt leült, rögtön bóbiskált.

Az volt a rendes neve: a „nagy alvó”.
Most már aztán kialudhatja magát unos-untig. Pedig még nem volt nagyon öreg. Most töltötte be a 68-ik esztendõt.
Méltó, hogy sokáig kegyeletesen emlékezzünk meg róla mindnyájan, nemcsak a hozzátartozói.

 


Fel a lap tetejére


IMPRESSZUM:
Copyright © Pilisvörösvár Város Önkormányzata e-mail

Szerkesztõ: Schuck Béla e-mail