Ahová vágyunk, s ahová érkezünk

 

Gáborházi Károly festményei

Magas, szikár ember volt, halk szavú és mintha mindig kissé bánatos. De a szíve jósággal volt tele, s ecsetje nyomán naiv báj és harmónia áradt szét a vásznakon. Nagy mûvész válhatott volna belõle, de sors meggyötörte, megtörte és elejtette. Nem lett országos hírû festõvé, de így most már örökké a miénk maradhat, ki finom ecsetvonásokkal gazdagított sok száz gyermeki lelket: tanítványait, s kevés számú képével is õszinte örömet és megnyugvást szerez nekünk, akik nap mint nap görcsösen keressük a tûnõ boldogságot.

Édesapja, Gärtner Viktor, magyarországi németként látta meg a napvilágot, majd Németországban próbált szerencsét. Tehetséges ember volt, kitûnõen zenélt, festett. Kölnben képzõmûvészeti tanulmányokat folytatott, ám végül visszatért Magyarországra. A vörösvári bányában kapott munkát. Megnõsült, s a Kálvária utcában épített házat. A bányászokat akkoriban erõsen agitálták, hogy magyarosítsák a nevüket. Így kapta Gärtner Viktor három fia is azután a Gábor-házi nevet. A három fiú közül ketten is örökölték apjuk mûvészi hajlamait.

Az egyik testvér belsõépítész lett, Károly pedig rajztanár.
Az 1920-ban született Károly már három-négyéves korában nagyon ügyesen rajzolt és festett, iskolás korában pedig nem múlhatott el tanév anélkül, hogy valamilyen díjat ne nyert volna.

Az Iluska-forrásnál (1982)

Középiskolai tanulmányait a községi elöljáróság is támogatta. Az érettségi után az Iparmûvészeti Fõiskola festõ szakán folytatta tanulmányait. Tanárai nagyon tehetségesnek tartották. A fõiskola elvégzése után arra biztatták, menjen Olaszországba, s fejlessze ott tovább festészeti tudását. Az olaszországi tanulmányutat azonban meghiúsította az akkor már javában tomboló világháború: 1943-ban behívták katonának. A szépen induló mûvészi karrier derékba tört.

Két éven át harcolt a keleti fronton, átélve a háború minden borzalmát. A sors különös kegyetlensége, hogy a háború utolsó hónapjában, a békekötés elõtt néhány nappal került orosz fogságba, ahonnan csak hat év után szabadult.

A fogságban is festett, az orosz tisztekrõl, õrökrõl készített portréiért kenyeret kapott. A túlélést jelentõ plusz élelmet azután szétosztotta azon bajtársai között, akik nehezebben viselték a fogság megpróbáltatásait.

Processzió
(1982)

(A család ma is õriz egy Németországból érkezett levelet, amelynek írója el nem múló háláját fejezi ki utólag is azért, hogy egykori fogolytársa megmentette õt az éhhaláltól.)
A 8 év háború és fogság nagyon megviselte õt, fizikailag és lelkileg leromlott. A hajdan fényes karrier elõtt álló mûvész megtört ember lett, mély pesszimizmusba sülylyedt.

Aztán mégis talpra állt, dolgozni kezdett. Elsõ munkahelye a szent-iváni bányaüzem volt, ahol a térképészetnél alkalmazták. Késõbb elvállalta a szentiváni kultúrház igazgatását.
1953-ban megnõsült, felesége, Margit néni, óvónõ volt, aki a Templom Téri Óvoda vezetõjeként ment késõbb nyugdíjba. Kezdetben egy kis szolgálati lakásban éltek a Templom téren, majd a Kápolna utcában építettek családi házat. Két gyermekük született, Margit és Károly.

Mintegy kárpótlásaként a derékba tört mûvészi pályájáért Károly bácsi a tanári hivatást kapta cserébe: 1964-tõl haláláig a Templom téri iskolában dolgozott rajztanárként. (1982-ben rövid idõre e sorok írója is a kollégája volt. – a szerk.)

Madarak és fák napja
(1982)

Nagyon élvezte a tanítást, sok érzékeny gyermeki lelket fordított a mûvészet értékei felé. Osztályfõnök is volt, diákjaival gyakran kirándult a környezõ hegyekbe. A természet szépsége mindig lenyûgözte, s ez a természet iránti csodálat és megrendültség festményein is tükrözõdik.

A nyolcvanas évek elején alattomos betegség támadta meg a torkát, egyre többet köhögött, a tanévet – nyolcadikos osztályfõnök volt – már nehezen fejezte be.
Kórházba került, megmûtötték. A mûtét után még egy évig élt.

Életének utolsó hónapjaiban szinte csak a festészetnek élt. Ahogy fogyott testi ereje, úgy ívelt magasra mûvészete. Legszebb festményei ekkor készültek. A Kápolna utcai házból már nem mozdult ki, legtöbbször emlékezetbõl festette meg a pilisi tájat, elevenítette fel a falu életének eseményeit. Nagy veszteség számunkra, hogy az ecset kihullott a kezébõl. Sok szép kép születhetett volna még…

Nem érhette már meg mûveinek azt a gyûjteményes kiállítását sem, amelyet 1983 nyarán rendeztek meg a kultúrházban.

Nagymise elõtt az 1930-as években (1982)
A templom mögött látható a sok ablakos
grófi kastély

Gáborházi Károly festményei tiszták és természetesek. Nincs bennük semmi sallang, semmi cifraság, semmi erõltetettség. Alakjai olyan harmonikusan illeszkednek a térbe, mintha maguk is a pilisi táj részei lennének. Az emlékezetbõl festett képek nem a valóság centiméterre pontos ábrázolásai, hanem inkább újrafogalmazásai, s ezek ezáltal emberibbek és emelkedettebbek.

E képeken a festõ mintha megtalálta volna az elveszett idõt és az édenkerti harmóniát. Képei nosztalgikus vágyódások egy nem létezõ világ után, amelyre egész életünkben vágyunk, s ahová soha meg nem érkezhetünk.

A Kápolna utcai ház, amelyben ma Károly bácsi özvegye és fiának családja él, televan a hajdani mûvész-tanár-ember festményeivel. Az Iluska-forrásnál játszó gyerekek, a Szent János-tó, a mise után beszélgetõ emberek, a hajdani grófi kastély, a Kálváriáról érkezõ áhítatos körmenet képi emlékei fogadják az oda látogatókat.

De szép, de jó is lenne, ha több mint két évtized után a nagyközönség ismét láthatná e mûveket egy gyûjteményes kiállítás keretében.

Fogarasy Attila

A szerkesztõ köszönetet mond Gáborházi Károly özvegyének, Margit néninek, hogy felelevenítette nekünk férjének életútját, és megengedte, hogy festményeinek reprodukcióit közzétegyük. Köszönet Török Istvánnak a festményekrõl készített fotókért, amelyek teljes számban megtekinthetõk a www.vorosvar.hu weboldalon.

 


Fel a lap tetejére


IMPRESSZUM:
Copyright © Pilisvörösvár Város Önkormányzata e-mail

Szerkesztõ: Schuck Béla e-mail