Tuti néni történetei
Volt egyszer egy Bányatelep

Hoffer Károlyné Zs. Dobozy Erzsébet gyermekkorát a Bányatelepen töltötte el, ami hajdan kertvárosszerû, korszerû és példásan karbantartott része volt Pilisvörösvárnak. Tuti nénit ezúttal arra kértük, elevenítse fel emlékeit a hajdani Bányateleprõl.

A szüleim 1922-ben költöztek a bányatelepre. Én már itt születtem. Apám, Zs. Dobozy Gyula, aki diplomás kertészmérnök volt, sokáig József fõherceg alkalmazásában állt. Kezdetben alcsúti (az egykori kastély parkja ma arborétum – a szerk.), majd abbáziai, végül budakeszi birtokán dolgozott kertészként. 1922-ben átcsábították õt Pilisvörösvárra, a kõszénbánya kertészetébe. József fõherceg marasztalta ugyan, de apám nem akarta, hogy a gyermekei a fõherceg által építtetett budakeszi tüdõszanatóriumban nõjenek fel. Csábító volt a bánya által ajánlott fix fizetés is.

Ma már alig lehet látni ehhez
hasonló homlokzatot.
A házakat jórészt lebontották
vagy átalakították

A kertészet a mai Nagy-tótól észak-nyugatra volt, a mai Táncsics utca mentén, az egykori tiszti házak alatt. (Tiszti házaknak nevezték a bánya magas rangú tisztségviselõinek házait. – a szerk.) A kertészetnek központi fûtéssel mûködõ üvegháza is volt, ahol palántákat és dísznövényeket neveltek. A kertben gyümölcsöt és zöldséget, a pincében gombát termesztettek.

Mindezekhez a vörös-vári bányászok igen kedvezményesen – szinte fillérekért – juthattak hozzá.

Apám még azt is elnézte, ha a bányatelepi gyerekek vámot szedtek a gyümölcsfák termésébõl. Elõfordult, hogy ilyenkor szelíden rájuk szólt: – Gyerekek, ne errõl a fáról egyetek, ezen még éretlen a termés, inkább arról a másikról!

A kertészetben – a tiszti sor házaihoz hasonlóan – vezetékes ivóvíz is volt. A Bányatelepen mindenütt fúrt kutak voltak: minden utcában két-két kerekes kút. Itt is volt vízvezeték, de abból inni nem lehetett, csak locsolásra volt alkalmas.

A Bányatelep annak idején mintaszerûen kialakított, rendezett és tiszta, minden szükséges intézménnyel és szolgáltatással ellátott önálló településrész volt, amely teljesen elkülönült a németek lakta falutól. Úgy nézett ki, mint egy takaros kis kertváros.

Leginkább a házak melléképületei nem változtak

A kertészeten kívül volt itt tejcsarnok, hentesüzlet, pékség (sütõház), trafik, étkezde, orvosi rendelõ, gyógyszertár, kápolna, kaszinó a fõtisztviselõknek, kultúrház az altiszteknek és a bányászoknak, valamint foci- és teniszpálya. Egyedül a bányakonzum (áruház) volt a faluban, itt vásárolhatták meg a bányászok a szükséges élelmiszereket, ruházati cikkeket stb. A bányászok egyforma, csinos házakban laktak. A bánya kezdetben szoba-konyhás bányászlakásokat épített. Ez volt a Jancsi-telep. Késõbb épült az úgynevezett Kolónia, két-és háromszobás lakásokkal és középületekkel a bányaalkalmazottak részére. A lakóházak többségében négy lakás volt, egy-egy lakás két szobából és egy konyhából állott. Minden lakásban villanyvilágítás volt, és természetesen szénnel fûtöttek, a szenet és a tûzifát ingyen kapták a bányától. Fûtésre és fõzésre téglából készített sparhertet vagy öntöttvas kályhát használtak. A kályhát a bányától lehetett igényelni, ahogy asztalt, széket és szekrényt is.

A Bányatelep egyforma házaihoz baromfiudvar és virágoskert is tartozott, néhány gyümölcsfával. Az utcák fásítása és a gyümölcsfák telepítése édes-apám feladata volt.
Az udvarokban szenes- és fáskamra is volt, havonta szállíttatta ki ezekbe a bánya a tüzelõanyagot. Az udvar szélén állt az árnyékszék, a pöcegödör fedele az utcára nyílt. A pöcegödrök tartalmát mindig éjjel gyûjtötték össze, hogy a mûvelet ne zavarja a bányászokat.

A tisztviselõsor házai a harmincas években

A kis kertváros kerítései és kapui is egyformák voltak.
A rendre és a tisztaságra két gondnok vigyázott, akiket térmestereknek hívtak. A térmesterek bikacsökkel és notesszel járták az utcákat és rögtön felírtak minden rendellenességet. Szóvá tették, ha valahol szemetes volt az utca vagy az udvar, és kijavíttatták a megrongálódott drótkerítéseket is.

Azok, a bányászok, akiknek nem volt családjuk, a két legényszálláson laktak és az étkezdében ettek.

A bánya gondoskodott a bányatelep lakóinak szórakozásáról is. A magas rangú tisztviselõk a kaszinóban gyûltek össze kártyázni, biliárdozni, itt költötték el az ebédjüket, és itt fogadták alkalomadtán a bánya belga részvényeseit is.

Az alkalmazottak számára egy kultúrházszerû intézmény: a bányaalkalmazottak köre nyújtott lehetõséget a kulturált szórakozásra – külön helyiségekkel a bányászok és az altisztek részére.

Ízelítõ a bányatelep utcáinak hangulatából.
A fasorokat egykor Tuti néni édesapja ültette

Ez az elkülönülés csak a színházi elõadásokon oldódott fel: a Budapestvidéki Kõszénbánya Sport Club keretén belül mûködõ Mûkedvelõ Gárda nagy sikerû elõadásain együtt szerepelt mérnök, bányász és kereskedõsegéd. (Néhány elõadás címe korabeli plakátokról: Halvány sárga rózsa – operett, Takarodó – színmû, Sylvió kapitány – hazafias irredenta dráma. – a szerk.)

A BKSC-nek saját vonós- és fúvószenekara, valamint dalárdája is volt. Az elõadásokon mindenki nagyon jól szórakozott, én magam is többször felléptem.
A sport is fontos szerepet játszott a bányatelepiek életében. Amikor a BKSC focicsapata a falusi csapattal játszott, mindenki egy emberként kivonult, hogy biztassa õket. A telepiek legjobb játékosa akkoriban Porgesz Hermann volt, akit Slózinak becéztünk. (Ezt a tehetséges zsidó fiút sajnos a nyilasok késõbb agyonlõtték.) A falusiak sztárját Spanberger János-nak hívták. Az õ nevüket is beleszõttük abba a dalocskába, amit az ilyen meccseken mindig teli tüdõbõl énekeltünk:

Nem lehet a BKSC-vel,
nem lehet a BKSC-vel
kikukoricázni.

Míg a Spanyi cicázik,
a Slózi rábokázik.
Nem lehet a…

Ez volt a bányászcsapat himnusza.

A Bányatelep és a falu két külön világ volt. A lakosság között hosszú idõn át nem volt keveredés. Nem fordulhatott elõ, hogy egy telepi és egy falusi között házasság köttessen.
Annál gyakoribbak voltak a verekedések. Emlékszem, kisiskolás koromban iskolába menet engem is gyakran megkergettek a falusi gyerekek, akik a régi temetõ bokrai között meglapulva vártak reánk, és ha nem szedtük idejében nyakunkba a lábunkat, alaposan el is tángáltak.

A bajban azonban a telepiek és a falusiak is öszszetartottak. Ma is hálás szívvel gondolok két nagyszerû falubeli kereskedõre, akik az 1928-as bányászsztrájk idején önzetlenül segítették a bányászokat. A sztrájk idejére ugyanis a bányaigazgatóság bezáratta a telepi boltokat. A sztrájkolóknak elfogyott a pénzük, s hitelbe sem kaphattak semmit. Fetter Pista bácsi azonban minden éhezõ családon segített. Hentesboltjában a sztrájkoló bányászok ingyen kaphattak húst és zsírt. Soha egy fillért nem fogadott el tõlük. Ahogy a Steckl pék sem, aki ingyen adta a sztrájk ideje alatt a kenyeret. Az Isten áldja meg õket haló poraikban is a jóságukért!

1936-37 tájékán azután elköltöztünk a Kovácser Berg-dûlõ egyik kertes házába (ma Mátyás király utca), de sohasem feledem a Kolóniában töltött éveket. Még ma is emlékszem minden emberre, aki ott lakott. A bányászok nyers, de õszinte és jó kedélyû emberek voltak. Néha felöntöttek a garatra, de ez a foglalkozásukból is következett. Mindig úgy indultak el munkába, hogy nem tudták, hazaérkeznek-e valaha. Ezért soha nem felejtkeztek el arról, hogy asszonyaiktól és gyermekeiktõl rendesen elbúcsúzzanak. Asszonyaik hûségesek és tiszták voltak. Rendben tartották a háztartást, foglalkoztak a kicsinyekkel. Ünnepnapokon a család gyakran felkerekedett és felkaptatott a környezõ hegyekbe. Mindig nagy örömet jelentettek számomra is ezek a felejthetetlen kirándulások, ahogy gyermekkorom minden egyes emléke, amely örökre már a bányatelephez köt…

Az egykori Bányatelepbõl mára nem sok minden maradt meg. A házak jó részét lebontották, átalakították. Hol vannak már a hajdan itt élt emberek, a jókedvû beszélgetések, focimeccsek, színielõadások.… Egykori lakóit is megtiszteltük azzal, hogy felelevenítettük a Bányateleprõl õrzött emlékeket. Azzal, hogy Tuti néni ezúttal arról mesélt: volt egyszer egy Bányatelep.

Fogarasy Attila


Egy tucat ing

A 20-as, 30-as években gyakran felléptek Vörösváron különbözõ vándor színtársulatok – meséli Tuti néni. – Thália papjai akkoriban azonban meglehetõsen szegények voltak. A színészek családoknál kaptak szállást és kosztot. A ruhatáruk is szegényes volt.

Emlékszem egy elõadásra, amikor a darab bonvivánja egy forró, szerelmes dal kellõs közepén egy heves mozdulatot tett, amitõl hitványul összefércelt zsakettja kettérepedt és lehullt a válláról. A közönség legnagyobb elképedésére a színészen a zsakett alatt csak egy körgallér, egy nyakkendõ és két mandzsetta volt. A gallérról két madzag lógott, ehhez voltak kötve a mandzsetták. Zsakettal együtt valóban kifogástalan volt az öltözék, így viszont kiderült, hogy a színész annyira szegény, hogy még inge sincs.

A látvány annyira komikus volt, hogy a közönség kuncogni kezdett. Muttnyánszky Ádám mérnök úr pedig, aki a hátam mögött ült, hangos hahotára fakadt, és a térdét csapkodta. Még a könnyei is kicsordultak.

Az elõadás megszakadt, s csak jó tíz perc múlva folytatódott, miután a pórul járt bonviván valami más öltözéket talált magának.
A mérnök úr másnap 12 vadonatúj inget küldött ajándékba a színésznek…

F. A.

 


Fel a lap tetejére


IMPRESSZUM:
Copyright © Pilisvörösvár Város Önkormányzata e-mail

Szerkesztõ: Schuck Béla e-mail