„Nagyobbik testvéreink”
Rendhagyó órák Kínáról

Csün nyolc éve él Budapesten. A fiatalos és kedves középkorú hölgy, egy leány édesanyja a nyugati kultúra iránti érdeklõdés és persze némi kalandvágy miatt települt át Magyarországra. Elõször Amerikába akart menni, de a magyar kultúra, a magyar emberek kedvessé váltak a számára, és végül is itt maradt. Két évvel ezelõtt hozzáment Péterhez, aki egy gazdasági tanácsadással foglalkozó céget vezet, s nagy szerelmese a kínai kultúrának, s harcművészetnek. A házaspár az elmúlt év nyarát Kínában töltötte, s úgy tervezik, hamarosan végleg átköltöznek az európai emberek számára még ma is alig ismert, szédületes gyorsasággal fejlõdõ, kontinensméretű országba. Csün és Péter február 18-án a Vásár téri iskolában tartott rendhagyó történelemórákon adott ízelítõt a felsõ tagozatos diákoknak e távoli vidék mindennapi csodáiról.

Anshani városkép. Akár valamelyik nyugati nagyvárosban is lehetnénk...

Csün Mandzsúria déli részén, a koreai határhoz közeli Anshan városában született 1955-ben. Akkor ebben a városban még csak 800 ezren laktak. Ma hárommillióan. Ehhez hasonló kisebb méretű város 50-60 is akad Kínában, fõleg a sűrűn lakott és a nyugati tõkét leginkább vonzó tenger melletti sávban. Persze az ilyen városok eltörpülnek a 17 milliós Pekinggel vagy a 14 milliós Sanghajjal szemben. Kínában ma 1 milliárd háromszázmillió ember él. Az 56 különbözõ nemzet 94 nyelvet beszél. A népsűrűség csak a 2-300 kilométeres part menti sávban nagy, az ország nyugati, hegyvidéki részén viszonylag kevesen élnek.

A termékeny és ásványkincsekben gazdag Mandzsúriára a Japánok is szemet vetettek – tudjuk meg Csüntõl, aki kissé akadozva, kínaiasan ejtve a számára furcsa magyar szavakat.

A katonai megszállás, a szörnyű kegyetlenkedések még ma is fájó emlékeket idéznek az anshaniakban. (Még manapság is találnak titkos japán katonai raktárakat. Nemrégiben egy munkagép markolója egy mérgesgáz-raktárba kapott bele. 300 ember halt meg.)
Anshan ma a vasipar egyik központja. Itt található a világ egyik legnagyobb vasgyára, ahol 400 ezer (!) ember dolgozik.

Egy anshani pláza hivalkodó belseje.
A kulturális forradalom már elmúlt régen...

A gyerekek projektoron kivetítve fotókat is láthattak Anshanról és a mai Kína más településeirõl. Ezekbõl kitűnt, hogy a kínai városok ma szinte semmiben sem különböznek egy nyugat-európai vagy amerikai várostól. Mindenütt modern épületek, plázák, bevásárlóközpontok emelkednek. Az utcákon a legkorszerűbb nyugati gépkocsik közlekednek, az emberek a legújabb divat szerint öltözködnek.
Nyoma sincs már a Mao-egyenzubbonyos, biciklin közlekedõ szürke tömegnek - amit a hetvenes-nyolcvanas évek filmtudósításaiban láthattunk.

A gazdasági növekedés évi 9 és 15% között váltakozik – ami európai szemmel nézve elképesztõen nagy.

A gazdaság ugrásszerű fejlõdését - amely a 1990-es évek eleje óta tart - a kínaiak azzal érik el, hogy óriási kedvezményeket adnak a külföldi cégeknek. A világ 500 legnagyobb cége közül 450 jelen van Kínában jelentõs beruházásokat hajtva végre. Nemcsak az adókedvezmények, hanem az olcsó kínai munkaerõ is vonzza õket.

Péter szerint a siker kulcsa a kínaiak jól átgondolt, ügyes gazdaságpolitikájában rejlik. Az õ filozófiájuk a következõ: csalogasd ide mások pénzét, aztán használd te is!

A betelepült külföldi cégek hatalmas hasznot hajtanak Kínának azzal, hogy betanítják a nyugati csúcstechnológiára az alkalmazottaikat. Úgy képeznek ki magas tudású szakembereket, hogy mindez közben az államnak egy fillérjébe sem kerül.

A kínaiak sokat dolgoznak és nagyon szorgalmasak. A munkafegyelmük egészen más, mint az európaiaké. A kínai ember megtanulta: ha nem csinálja meg, amit kérnek tõle, akad helyette rögtön más, aki megcsinálja…

Csün a kínai írásjeleket magyarázza
a gyerekeknek

„Be kell látnunk, hogy a kínaiak nagyobbak, erõsebbek és gyorsabbak, mint mi vagyunk – mondja Péter –, miközben Európában még mindig sokan lenézik a kínaiakat, sötét Ázsiát emlegetve. A kínaiak bölcsebbek is, mint mi vagyunk: mert õk velünk ellentétben tudják, hogy a vagyon nem minden. Míg a nyugati kultúrában ma az egyén gazdagodási vágya mindennél fontosabb, Kínában a család, a közösség, a kulturális hagyományok állnak a középpontban.

Hatalmas érzelmi biztonságot ad az együtt élõ több generációs család összetartó ereje az egyének számára. Kínában sokkal fontosabbak az emberi kapcsolatok, mint a pénz. Aki ezt nem tudja, soha nem fogja megérteni a kínai embereket.”

A gyerekek nagy érdeklõdéssel tekintették a kínai nagy falról készült felvételeket, s a csodálatos Buddha-szobrokat.

A kínaiak nagy figyelmet szentelnek sajátos és rendkívül gazdag kultúrájuk megõrzésére. A modernség és a hagyományok kettõssége, együttélése jellemzi ezt az országot. A gyógyszertárakban például ugyanúgy meg lehet kapni a korszerű gyógyszereket, mint a hagyományos népi gyógymódoknál használt alapanyagokat.

A több évezredre visszatekintõ hagyományokból és a nyugati csúcstechnikából a kínai ember mindig azt választja ki, amelyik éppen az adott pillanatban számára megfelelõ. Találkozhat éppen ezért a nyugati utazó olyan furcsaságokkal is, hogy miközben lent a bányában még bányalovak húzzák a csilléket, fönt az irodában a mérnök laptopon tartja nyilván a termelési adatokat.

Kínában ma teljes vallásszabadság van: a buddhizmustól kezdve, a taoizmuson, az iszlámon és a kereszténységen át majd minden nagyobb vallásnak vannak itt hívei.
Anshanban – tudjuk meg Csüntõl – csak kevés keresztény vallású ember él, ezért katolikusok, evangélikusok és még a zsidók is egy közös templomba járnak és békében megvannak egymással. El tudnánk ezt képzelni ezt a toleranciát bárhol is Európában?

A gyerekek különösen sokat kérdezték Csünt a kínai szokásokról, ételekrõl, érdeklõdéssel vették kézbe a kínai papírpénzeket. De a legjobban annak örültek, hogy Csün mindenkinek leírta a nevét kínai írásjegyekkel.

(Ennek jómagam sem tudtam ellenállni, és leírattam vele városunk nevét fonetikusan. – a szerk.) A gyerekek azt is megtudták Csüntõl, hogy Kínában a kötelezõ olvasmányok közé tartoznak Petõfi Sándor versei. El is szavalta a Szabadság, szerelem kezdetű verset kínaiul és magyarul is. A gyerekek kérésére azután ezt is leírta kínaiul a táblára, hogy õk bemásolhassák a füzetükbe…

A nagy sikerű rendhagyó órák után még két érdekességet tudtunk meg Pétertõl, amiket személyesen tapasztalt többhónapos ott-tartózkodása idején. Elmondta, hogy Kínában a magyarokat sokhelyütt kisebbik testvérnek hívják – utalva valamiféle közös eredetre. Kár, hogy tudományos alapon ez az évezredek homályába veszõ közös múlt nincs igazán kikutatva.

A másik kissé bizarr történet: amikor elõször járt Anshanban, valaki megkérdezte tõle tréfásan: Ugye, nem fogsz tõlünk semmit elrabolni?

Döbbent arckifejezését látva vendéglátói elmesélték neki, hogy 1848-ban kalózok rabolták ki Anshan lakóit. A francia, orosz, és osztrák kalózok között magyarok is voltak. Az anshaniak 150 év után is emlékeznek erre a gyászos esetre, így azután a magyarokat is egy kissé bizalmatlanul fogadják városukban.

Érdekes belegondolni: míg az anshani iskolások Petõfi forradalmi verseit tanulják az irodalomórákon, szabadságról, egyenlõségrõl és testvériségrõl, az öregebbek elmesélik nekik, hogy az 1848-ban egymással háborúzó osztrákok és magyarok néhány ezer kilométerrel arrébb miként fosztották ki és öldösték le békés egyetértésben az ott lakókat.

Persze ez már egy régi történet, s ha bármi jelentõsége lenne, Csün bizonyára nem jött volna éppen Magyarországra világot látni, s nem jött volna a Vásár téri iskolába sem elõadást tartani hatalmas és gazdag országáról.

Köszönjük neki és férjének is, hogy itt jártak és meséltek nekünk.

F. A.



Djerba - A csodák szigete!?

A PCCC, azaz Vörösvár hegyi bringásai, idén is Tunéziába mentek edzõtáborozni. A célállomás ezúttal Djerba szigetén, Agír „városa” volt, ahonnan kiindulva a másfél tucatnyi kerékpáros kedvére sanyargathatta magát. Az idõ csodás volt az itthoni téllel összevetve.

Egy páran ezúttal is csak turistáskodtunk, még kerékpárt sem vittünk magunkkal. A rázós utakon hadd edzõdjenek csak a sportemberek, míg mi felfedezzük valóban kicsi, szállásadó szigetünket.

Vörösvári bringások egy jellegzetes
arab épület mellett

Kissé döcögõsen indult telelésünk. Egy évvel korábban már megtanultuk, hogy az arabok között ismeretlen tevékenység a kapkodás, de azért az túlzás volt, hogy annyi idõ alatt jutottunk át az útlevél ellenõrzésen, ameddig a repülõút tart a fekete kontinensre. A hotelbe buszozáskor pedig egybõl átláttuk, miért nem fogunk kocsit sem bérelni. Az utak olyan szélesek, ahányan éppen egyszerre közlekedni akarnak rajta. A követési távolság sem létezõ fogalom Tunézia azon részén, s a fék is csak „szériatartozék”. Régi francia autók használatosak ott ugyanis.

A Garden Park Hotel elegáns nevéhez méltó fogadtatásban volt részünk érkezéskor. Animá-toroknak hívják azokat a srácokat, akik a vendégeket hivatottak szórakoztatni. Nos, õk énekkel s pálmaleveles tánccal vártak a recepció elõtt, sõt csomagjainkkal együtt elkalauzoltak szállásainkra is. Nagy szó ez, mivel a szállodának hatalmas kertje van, és legalább tizenöt épülete.

Elsõ napunkon regenerálódás volt a programunk. A bringások reggeli után elindultak felfedezni a környéket drótszamaraikon, mi pedig idegenvezetõnk útmutatásai alapján kitaláltuk, mit és mikor fogunk megnézni a szigeten. Õszintén szólva ez nem tartott sokáig. Település is kevés van ezen a szigeten, nemhogy olyan, ami turistacsalogató látványosság… De ez nem aggasztott, kellemesen sütött a nap, szellõ fújdogált, és gyönyörű volt a kilátás a tengerre. Magyar ember ráadásul bárhol feltalálja magát! Például beáztatja magát a fedett medence vizébe, ahol kellemes a hõmérséklet, szemben a külsõ medence 15 fokos vizével. Így mire a 3 órás edzés után megjött a sportrészleg, alig maradt helyük. Sebaj, akkor irány a szauna. Ugyanis ez a wellness center része a hotelnek, bár némileg csökkentette élvezeti értékét, hogy falán hosszában tátongott egy centis hasadék… Legalább nem kapunk hõgutát…

Lássuk, mi a gyorsabb: a bringa
vagy a teve!?

Altatóként kipróbáltuk a vízipipát, mely még a nem dohányosoknak is tetszett. Finom gyümölcsös dohány, kábítószernek nyoma sincs (az arabok tartanak a rendõrségtõl). Így aztán törzsvendéggé lettünk azon a röpke héten a kávézóban, ahol ráadásul igazi mentateát is szürcsölhettünk.

Energiával feltöltõdve taxiztunk következõ nap Houm Tsoukba vagy Houmet Essoukba (így is, úgy is szerepelt táblákon), a fõvárosba. Szinte hihetetlen, de nekünk, magyaroknak, ez a közlekedési eszköz volt a legolcsóbb, s ráadásul szinte az egyetlen. 25 km-es utunk átszámolva kb. 1000 forintba került. Hiába, van olyan ország ezek szerint, amelyre nincs hatással az olaj világpiaci ára…

Ahogy filmeken láttam, Budapest nézhetett így ki egy-két évvel a háború után, mint ez a város.És ez volt a fõváros!… De az árusok…! Igazi élmény volt hallgatni õket, ahogy feleslegesebbnél feleslegesebb szuvenírjeiket tukmálták ránk, mondván: „vigyük a Mamának”! A társalgás „európai uniós” nyelven folyt, gyorsan tanulnak az ottaniak a látogatóktól… Volt mi közül választani, de olyan jól belejöttünk az alkudozásba, hogy nem egyszer megkaptuk a „bandita” elnevezést. Ilyenkor arrébb mentünk egy bolttal s kezdtük elölrõl.

A vízipipára olyan durván alkudtunk, hogy sehol sem kaptuk meg annyiért, amennyit szántunk rá, de mikor leültünk egy parkban pihenni, felbukkant egy árus, hogy mégiscsak odaadja annyiért, amennyit kínáltunk! Ezek után pláne felbátorodtunk az alkuvásban…! Hazafele a taxiból vetettünk egy pillantást a város nevezetességére, az erõdre.

Új hét, új nap, új elhatározások. Benkó Laci, az edzõ „szigetkörre” vezényelte tanítványait – röpke 105 km. Mi pedig sétáltunk a legközelebbi városig, Midounig. Az csak 6 km volt. A feltámadó szél minket is zavart, de hõsiesen leküzdöttük a távot. Legfõbb programként itt is kivívtuk a bandita jelzõt, de értékes vásárfiákkal gazdagodtunk! Azért ott is lehet szépet találni. Nem fáradtunk el eléggé, mert este még a lábunkat is elkoptattuk a diszkóban, oly lelkesen roptuk a táncot.

Emiatt kissé késõn mentünk reggelizni, ami komoly hibának bizonyult. Azt már megszoktuk, hogy szemben a vacsorával, reggelire mindig ugyanazt kapjuk, de hogy egyszerűen elfogy, holott még egy óránk volt elkölteni, azt azért váratlan fordulatként értékeltük. Sebaj, elengedtük sportolóinkat egy könnyített edzésre, majd délután együtt mentünk el Guellala település felfedezésére. Mesélték, hogy nagyon szép fazekas remekek születnek arrafelé. Az egyszerűség kedvéért „köcsögfaluként” aposztrofáltuk a helyet, amelyik nagyon szép volt. A taxisok, akik elvittek oda, idegenvezetõnknek is elszegõdtek. Elõször megismertettek monsieur Alival, aki megmutatta, hol és hogyan dolgozik. Ezután múzeumba mentünk, ahol a sziget házasulási szokásainak tárgyi emlékeit nézhettük meg, a sok más kiállított dísztárgy mellett. Élmény volt. Hazafelé Midounban még láttunk egy helyi esküvõi menetet is, ahol egy teve volt a középpontban, aki egy hatalmas csomagot cipelt. Bár nem jöttünk rá, mi volt benne, a menyasszonyra gyanakodtunk…

La Ghriba – az idegen. Ez a neve Djerba zsinagógájának, amit fegyveres õrök vesznek körül, bár állítólag teljes békében él egymás mellett a zsidó és arab közösség. Mi több, házasodnak is egymással. Ezt néztük meg utolsó elõtti napunkon, s csodálkoztunk, mennyire rejtik a rosszindulatú szemek elõl. Kívülrõl ugyanis egyszerű épületnek látszott, és csak belül volt díszes. Délután egy igazi krokodilfarmon figyelhettük a heti három etetés egyikét. A több száz állat közé dobáltak be bontott csirkéket, amibõl az erõsebbek többet martak, s voltak, akiknek nem jutott. Úgy látszik a természetes szelekciót a farmon is fontosnak tartják. Esti programként Michael Jackson élõ showját élvezhettük! Igazság szerint egyik alteregóját küldte el (egy helyi animátor személyében), aki remekül táncolt a felvételrõl bejátszott Jacko számokra. A remek program osztatlan sikert aratott a szálloda lakói között.

Utolsó napra a csomagoláson kívül maradék pénzünk elköltése volt a feladat, lévén nem szabad kihozni az országból tunéziai dinárt. Így aztán például olyan furulyát vett valamelyikünk, hogy a fából készített – szintén szuvenír – kobrái majdnem táncra perdültek hangjára… Persze, edzés is maradt a végére, hiszen a szélcsendes meleg idõt utoljára még ki kellett használni.

Az indulás véres hajnalon, fél hatkor volt, ami elõtt még reggelizhettünk egyet. Eléggé álmos arcok kóvályogtak az étteremben, ám a repülõtérre érve volt mitõl felébrednünk. A csomagok feladásakor tudtuk meg ugyanis, hogy közlekedési eszközeink különleges csomagoknak számítanak. És mint ilyen, fizetni kell érte még külön. És mi elköltöttük már a pénzünket! Szerencsére „vészeurókat” tartalékoltak annyian, hogy nagy nehezen kifizettük az extra díjat, de a gép miattunk szállt fel késõbb. Már szinte lezárták a beszálló kapukat, mire sikerült rendezni az anyagiakat. Bár eléggé zaklatottra sikerült a búcsú, azért idõvel csak a szépre emlékezünk majd.

Döbrössy Tamás
Fotók: Bogár Gábor

 


Fel a lap tetejére


IMPRESSZUM:
Copyright © Pilisvörösvár Város Önkormányzata e-mail

Szerkesztõ: Schuck Béla e-mail