ELŐZŐ OLDAL 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 - oldal KÖVETKEZŐ OLDAL

7. oldal Portré

Egy miniszter a „tévesztett úton”
Romsics Ignác történész tanulmánya Hóman Bálintról. II. rész

Felkarolt tehetségek

Hóman csaknem tízéves kultuszminisztersége méltán állítható párhuzamba elődje, Klebelsberg Kuno miniszterségével. Az oktatást, a tudományt és a kultúrát mindketten a nemzetpolitikai stratégia ágazatának tekintették, és kiemelt támogatást igyekeztek szerezni tárcájuknak. Sőt nemcsak igyekeztek, hanem tudtak is. Az 1920-as évek második felében az állami költségvetés 9-10 százalékát, az 1930-as években pedig 11-13 százalékát kapta a kultusztárca. Igaz, az 1929-1933-as gazdasági válság miatt összezsugorodó önkormányzati büdzsé miatt abszolút összegekben Hómannak kevesebb pénz állt rendelkezésére, mint Klebelsbergnek. A népiskolai hálózat fejlesztése, valamint az elitképzés kiemelt feladatként való kezelése ennek ellenére folytatódott.

Nagyításhoz kattintson a képre!
Hóman Bálint (balról) Mecsér András
nyilas képviselővel vitatkozik

Tartalmi-ideológiai, valamint iskolaszervezeti szempontból azonban különbözött a két miniszter koncepciója. Az elitnevelést Klebelsberg a keresztény középosztály gyermekeit előnyökhöz juttató ösztöndíjrendszerrel kapcsolta össze. Hóman viszont a szegény, de tehetséges gyermekek értelmiségivé válására helyezett nagyobb hangsúlyt. Ennek érdekében hozta létre 1937-ben a Horthy Miklós-ösztöndíjat, amelynek keretében évente majdnem ezer „szegény sorsú, szorgalmas és nemzethű” középiskolás, egyetemista és gyakornok kapott évi 200-600 pengőt. Támogatta 1939-ben a Bolyai Kollégium (1942-től Györffy Kollégium) megalakítását Budapesten, amely a második világháború utáni népi kollégiumoknak is mintaként szolgált. Az itt összegyűlt szegény, de tehetséges parasztfiatalok nem fizettek tandíjat, és internátusi ellátásuk is ingyenes volt. Mindezt az Országos Tehetségkutató Intéző Bizottság felállítása tetézte 1941-ben. Ez évente hatszáz tehetséges, de szegény sorsú falusi gyermek ingyenes középiskolai beiskolázásáról gondoskodott. „A magyar értelmiségi rétegből kirekesztett zsidók és az eddig hamis szempontok szerint helytelenül kedvezésekben részesített hanyag és tehetségtelen tanulók helyébe lépő életerős népi gyermekek tanulmányainak biztosítása által – indokolta kezdeményezést Hóman – meggyorsítjuk a társadalom folytonos megújulásának egészséges folyamatát”.

Ideológiai szempontból Hóman nagyobb súlyt helyezett az iskolákban közvetített műveltséganyag nemzeti jellegére. A középiskolai oktatás feladatairól 1934-ben például azt hangoztatta, hogy az úgynevezett nemzetismereti tárgyakat kell a középpontba állítani. Később még egyértelműbben fordult szembe az értéksemleges intellektualizmussal. „Egyetlen magyar iskolának sem lehet célja a puszta szakismeretközlés. Valamennyiünknek elsőrendű feladata a magyar életre való céltudatos előkészítés, az ifjúság erkölcsi nevelése, jellemének szilárdítása, kötelességtudatának fejlesztése, valláserkölcsi és nemzeti alapon nyugvó egészséges magyar világszemléletének kialakítása” – írta 1939-ben.

Szervezeti változtatásai közül a legnagyobb jelentőségű a négy-, illetve hatosztályos elemi nyolcosztályos alapoktatással való felváltása volt. Ezt 1940-ben kezdték bevezetni. A szorgalmi idő a négy alsó osztályban szeptember 1-jétől június 30-áig, a felső négyben – a nyári mezőgazdasági munkákhoz igazodva – október 15-étől április 15-éig tartott. A nyolcosztályos tanterv alapján tanuló első évfolyamok 1941-ben indultak, de a háborús viszonyok miatt a rendszer nem vált általánossá.

A középiskolai oktatás terén Hóman legnagyobb újításának az tekinthető, hogy az addig különböző tantervek szerint működő humán- és reálgimnáziumokat, illetve a természettudományos tárgyakat előnyben részesítő reáliskolákat 1934-ben egységes középiskolákká alakította. Az egyes középiskolákon belül 1938-ban gazdasági középiskolákat, vagyis szakközépiskolákat állított fel. Ezekben a tanulmányi idő nem nyolc, hanem négy év volt, s a polgári vagy középiskola (gimnázium) első négy osztályának az elvégzése jogosított felvételre. Ezek az iskolák a gyakorlati képzésre koncentráltak, s a háború utáni középfokú technikumok, illetve szakközépiskolák elődeinek tekinthetők.

Népbíróság előtt

Ha Hóman politikusi működése csak enynyiből állt volna, valószínűleg a haja szála sem görbült volna a háború után. Sőt némely kezdeményezéséért akár „dicséretet” is kaphatott volna. Ám a kormány tagjaként elkerülhetetlenül részesévé vált olyan döntéseknek, amelyeket az 1945 utáni új rendszer súlyos vétségként értékelt. Ilyen volt a Szovjetunió elleni hadba lépés megszavazása 1941. június 26-án. Ráadásul Hóman e döntés utólagos igazolásában is szerepet vállalt. Amikor egykori szerzőtársa, Szekfű Gyula a szociáldemokrata Népszava 1941-es híres karácsonyi számába adott cikket, majd pedig közölte Valahol utat vesztettünk című cikksorozatát a Magyar Nemzetben, ő arról írt és beszélt, hogy „fiaink messze keleten harcolva védelmezik Magyarország határait” és „ott egyengetik a békés építőmunka útját a Dnyeszter partján, ahol félezerév előtt Nagy Lajos királyunk szerzett békét a tatárokkal.” A német–magyar szövetséget „történeti szükségszerűségként” fogta fel, s ezen belül Magyarország szerepét „a németek védőbástyájaként a keleti erőkkel szemben vívott küzdelemben”. A külkapcsolatok lehetőség szerint többirányú nyitva tartása – ez egy kis ország esetében elengedhetetlen követelmény – teljes mértékben hiányzott külpolitikai gondolkodásából.

A másik ellene felhozott vádpont a zsidótörvények megszavazása és részben az előkészítésükben való részvétel volt. Tény, hogy a zsidóságot Hóman a nemzet életébe „idegen testként” beékelődő, aszszimilálhatatlan fajnak tartotta. „A régiek – írta – még igazodtak valamennyire a magyar közszellemhez”, ám „az újonnan jöttek teljesen elkülönültek, és ezért a magyarság is idegennek tekintette és tekinti őket”. Ez a kirekesztő szemlélet annál meglepőbb volt, mert egyébként Hóman nagyon is pártolta az asszimilációt, és kárhoztatott minden olyan „gonosz törekvést”, amely „a magyar nép történeti egységének a megbontására irányult”. „Nem szabad, hogy múltunkat és történetünk sok nagyságát megtagadva bárki is különbséget tegyen törzsökös és kevertvérű, tőről metszett és áthasonult, elsőrendű és másodrendű, úri és paraszti származású, keleti és nyugati magyarok, mélymagyarok és sekélyesek, ilyen vagy amolyan rassz bélyegét viselő magyarok között” – írta. Ezt azonban a zsidóságra nem vonatkoztatta. Őket a „felforgató mozgalmakban” és a „romboló eszmeáramlatok terjesztésében vitt vezető szerepük”, valamint „magyar fajtánk eszményeivel, társadalmunk gondolkodásával és a kereszténység eszméivel szembehelyezkedő szellemiségük” és ehhez hasonló félrevezető általánosítások alapján kirekesztette a magyarságból.

Hóman konokul következetes volt, az utolsó pillanatig kitartott a „tévesztett úton”. Meggyőződésesen ellenezte az 1943-as különbéke-tárgyalásokat a nyugati szövetségesekkel, s a törvényhozás munkájában nemcsak az ország 1944. márciusi német megszállása, hanem még az októberi nyilas puccs után is részt vett. Az év végén Szálasiékkal együtt vonult vissza a Dunántúlra, majd onnan tovább német területre. Amerikai fogságba került, ahonnan 1945-ben hozták haza a magyar hatóságok. Perében többen – például Szekfű Gyula és a Teleki Pál Intézet akkori igazgatója, Kosáry Domokos – kiálltak mellette. Az általuk felhozott mentőkörülmények azonban kevésnek bizonyultak a népbírák szemében: 1946 augusztusában életfogytiglani fegyházra ítélték.

Romsics Ignác

ELŐZŐ OLDAL 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 - oldal KÖVETKEZŐ OLDAL
FEL A LAP TETEJÉRE