ELŐZŐ OLDAL 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 - oldal KÖVETKEZŐ OLDAL

9. oldal In memoriam

Végső búcsú Oláh Imrétől

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltban sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)

2006. július 7-én, életének 64. évében váratlanul elhunyt Oláh Imre nyugalmazott címzetes igazgató. Egykori tanítványainak számos generációi, volt kollégái, városi és kisebbségi önkormányzati képviselők és mindenki, aki ismerte őt, döbbenten értesült a hírről: Ő nincs többé. Tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halálát még sokáig nem tudjuk majd magunkban feldolgozni, hiányát nehezen viseljük. Oláh Imrének nagyon sok tisztelője van városunkban, közülük több százan július 14-i temetésén személyesen is lerótták kegyeletüket emléke előtt.

Őszinte megrendültségből, fájdalmas emlékezésből és hálás tiszteletből fonódott össze az a gazdag csend, amely koporsóját körülvette ezen a júliusi délutánon. A ravatalozó előtt némán várakozó emberekre a fák lombkoronáin át időnként erős fényt vetett a nyugat felé hanyatló nap; mint reménysugár a kétségbeesésben.

Nagyításhoz kattintson a képre!
Grószné Krupp Erzsébet megemlékező beszéde
Oláh Imre koporsójánál

A gyászszertartást református liturgia szerint tartották. Csodaszép református énekek csendültek föl, és közös imák szóltak fel az éghez, amelyet reformátusok, katolikusok egyaránt buzgó áhítattal vettek az ajkukra.

Balogh Sándor református tiszteletes egyszerű, keresetlen szavakkal, mély, őszinte emberséggel, szívbe markolóan beszélt az elhunytról, a református közösség tagjáról:

„Tízegynéhány esztendővel ezelőtt becsöngetett valaki a lelkészi hivatal, a parókia ajtajánál, a nevét sem tudtam. Úriember volt, gondosan öltözött és nehezen formázta a szavakat: »Tiszteletes Úr, az elmúlt évtizedekben más eszmekör vonzásában éltem, de szeretnék visszatérni, és újra élni gyermekkorom világát, hitét, a zsoltárokat, a fehérre meszelt templomokat és szeretnék ebbe a gyülekezetbe járni. Higgye el, tiszteletes úr, minden vasárnap itt leszek.« És attól kezdve minden vasárnap ott volt a templomban, és énekelte a zsoltárokat és imádkozott és olvasta a Bibliát. (…)

Hihetjük, vallhatjuk, mondhatjuk, ő ugyan néma marad már, nem nyitja ki a száját tanításra, szólásra, kedélyes beszélgetésre, de az Isten munkálkodik. Munkálkodik az ő eddig elmondott szavai és cselekedetei által és munkálkodik bennünk is. És munkálkodott már akkor, amikor kétezer esztendővel ezelőtt megváltotta őt, és munkálkodott akkor, amikor nékünk is e megváltás menekülését, reménységét, békességét kínálja.”

Grószné Krupp Erzsébet polgármester a város nevében búcsúzott az elhunyttól. Felvázolta életpályáját, munkásságát, méltatta szakmai erényeit, közéleti tevékenységét. E helyütt beszédének befejező részét idézzük:

Nagyításhoz kattintson a képre!
A koszorúk lepte sír az új temetőrészben

„Tisztelt gyászolók! Kedves barátaim!

Oláh Imre nyugalmazott címzetes igazgatót Pilisvörösvár Város Képviselő-testülete 2006. július 13-i ülésén a város saját halottjává nyilvánította, gondoskodva temetésének minden költségéről.

Csekély dolog ez ahhoz képest, amit ő tudott adni a városnak négy évtizednyi pedagógiai munkájával. Csak egy halovány gesztus a sorssal, az elmúlással való örök perlekedésben.

Oláh Imre emlékét nem egy díszes koszorú, nem egy kőbe vésett felirat, hanem a tanítványaiban bölcsességé érlelt gondolatai, erkölcsi példamutatása, egész életre szóló tanításai őrzik majd igazán.

Nemcsak a középiskolában és főként nem csak középiskolás fokon tanított, hanem mindenütt és mindenkit. A műveltség, a kulturáltság, a tiszta gondolatok, a szabatos beszéd lételemei voltak. Mindig választékosan öltözködött, és mozdulatai is megfontoltak, elegánsak voltak. Viselkedéséhez illemtankönyvet lehetett volna igazítani. Valódi úriember, gentleman volt, akinek mindig élvezetes volt a társaságában lenni, szellemének bűvkörébe kerülni.

A humanista ember életkedve, a hívő ember alázata és az alkotó ember nyughatatlansága egyaránt jellemezték őt. Mindezen felül kedves és bölcs humora volt, amely nemcsak kellemes társalgóvá tette, de segítette őt a társadalmi és a magánéleti tragédiák elviselésében és túlélésében.

Egyszerű, szegény alföldi családból származott és tehetségével, szorgalmával nagyon magas megbecsülésre tett szert. Egész életében segítette ennek elérésében az az erkölcsi tartás, amit családjából hozott, és lelkében mindig erősen meglévő református hite. Szellemisége, hite, erkölcsisége, műveltségének varázsa továbbra is gazdagítani fog minket. Emlékét örökkön megőrizzük.

»Az életből úgy kell távozni, mint valami vendégségből: meg kell köszönni a házigazdának, s azzal pakolni« – írta Voltaire, a nagy francia filozófus. Oláh Imre így távozott közülünk. Talán csak néhány pillanat volt, míg elbúcsúzott a Házigazdától, akinek létét köszönhette, és elindult a nagy ismeretlenbe, ahonnan még nem tért vissza utazó.

Emlékeinkben most már mindig így marad meg: elegáns humanistaként, higgadt érvelőként, bölcsességét szétosztó pedagógusként.”

A búcsúzóbeszédek után vállra emelték a koporsót és a temetési menet elindult a frissen megásott sír felé. Amint Szent Mihály lova elindult, mintegy varázsütésre hűs szél kezdett fújni a temetőben, hogy elfújja a bánatot, s erős vágyakkal és szándékokkal frissítse fel elnehezült lelkünket…

Fogarasy Attila

Oláh Imre emlékoldal – írások, interjúk, beszédek, megemlékezések, fényképek: www.vorosvar.hu/Olah.htm

Oláh Imre
pedagógus, címzetes igazgató

1941. november 19-én született egy kis alföldi faluban, Szentpéterszegen, Bihar megyében. Általános iskolai tanulmányait Baranya megyében, Mekényesen, középiskolai tanulmányait pedig Komlón végezte.

Nagyításhoz kattintson a képre!

Oláh Imre

1941. november 19. Szentpéterszeg
2006. július 7. Pilisvörösvár

1966. júniusában szerzett orosz-német szakos középiskolai diplomát a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen.

1968. szeptember 1-én kezdte meg munkáját Pilisvörösváron a Templom Téri Általános Iskolában mint szaktanár, majd több évtizeden keresztül volt igazgatóhelyettes.

1983-tól a helyi Német Nemzetiségi Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskolában folytatta pedagógusi pályafutását, melynek 1993-tól 1999-ig volt az igazgatója.

Irányítása alatt vált az intézmény a térség német nemzetiségi középfokú oktatásának központjává, amelynek szakmai színvonala és népszerűsége tevékenységének köszönhetően folyamatosan növekedett. Igazgatói pályafutása idején az iskola épülete bővült, országos beiskolázásúvá vált a kollégium kialakításával.

Kimagasló intézményvezetői tevékenységének elismeréseként 1999. augusztusában a város képviselő-testülete címzetes igazgatói címet adományozott a számára.

Pedagógus pályafutása mellett aktívan részt vett a közéletben mint a Német Nemzetiségi Önkormányzat tagja. Immár második ciklusban segítette Pilis-vörösvár Város Önkormányzata munkáját mint az Oktatási és Kulturális Bizottság külsős tagja.

Munkájának elismeréseként 2001 októberében „Pilisvörösvárért” emlékérmet kapott. 2001 decemberében a Pest Megye Önkormányzata által alapított Arany János Pedagógiai Díjban részesült.

Feleségét 1998-ban veszítette el. Egyetlen fiuk, Péter Pécsett él.

Az iskola egy olyan szentély, amelyet tisztelni kell...

– 1993-tól 1999-ig volt a gimnázium igazgatója. Úgy érzi, hogy ez az a tevékenység, amivel az Arany János Pedagógiai Díjat kiérdemelte?

Nagyításhoz kattintson a képre!
Nemzetiségi napon 1997 decemberében

– A kitüntetés bizonyára főleg ennek a hat évnek az elismerése, de sok olyan dolog történt az iskolánkban, amelyekben elsőként szerepeltem. Csak néhány példát említve: a diákok felkészítése a nyelvvizsgára, a tanulmányi versenyeken való részvétel, az angoloktatás elindítása. Igazgatóságom alatt lett a nemzetiségi nyelv az oktatás nyelve. Egy szerkezeti-szervezeti átalakításnak köszönhetően nőtt a minőségi tanulói létszám, és a gimnázium országos besorolása is sokkal jobb lett. 1992. május 2-án volt az alapkőletétel, mellyel együtt megkezdődött az iskola teljes bővítése, és az építkezések nagy része a vezetésem alatt történt.

– Bizonyára voltak pedagógiai pályája során rosszabb és jobb időszakai...

– A diákjaim az életemben mindig fontos szerepet töltöttek be. Rengeteg kedves tanítványom volt. Mindezek ellenére a hat év igazgatás volt életem legcsodálatosabb időszaka. Számomra egy igazi megmérettetés volt, komoly kihívásokkal, melyeknek – úgy érzem – megfeleltem.

– Mit üzen pedagógus kollégáinak?

– Mindig elegánsan felöltözve mentem be az iskolába, mintha ünnep lenne. Az iskola számomra egy olyan szentély, melyet tisztelni kell. A pedagógusnak rendkívül jó szakmai tudással kell rendelkeznie, de emellett a megjelenés már rendező elv. Egy jó pedagógus mindig következetes, lenyújtja a gyerekért a kezét, és magához emeli. A diákban mindig azt kutatja, amit tud, nem pedig azt, amit nem tud.

Részletek Sax Ibolya interjújából
(Vörösvári Újság, 2002. január)

Útravaló

Vajha tarisznyát akaszthatnék minden IV. a osztályos tanítványom nyakába! Mit is tennék bele útravalóul?

Hamuban sült pogácsát, amelybe belesütném a tudás iránti szent áhítatot és mélységes tiszteletet, a tiszta és ártatlan derűt, hogy minden falat után a vándor bölcsebb és arany nélkül is gazdag legyen, hogy a derű megszépítse a görbe tükörbe meredő arcokat, hogy elűzze róluk a dacosan odakínlódott, s csúfságukban is szépnek hitt felnőtt-ember-ráncokat.

S ha a vándor éhségét csillapítván inni vágyna?

Tennék abba a tarisznyába egy kulacs csodálatos forrásvizet. Minden korty tisztára mosná a szennyben fogant gondolatokat, s a szavak is mindig tisztán csengenének. Erőt adna a fáradt lábnak, simogatásra nyitná az ökölbe szorított kezet, melengetné a vándort, ha a hideg ember-rengetegben bolyongna, s hűvös szellővel hűtené, ha a szeretet-máglya tüze hevítené.

Igen, semmi mást nem tennék abba a tarisznyába. Milyen szegényes ez az útravaló: hamuban sült pogácsa és tiszta forrásvíz!

De kedves meséink szegény vándorai mindig gazdag jutalomban részesültek, mert tarisznyájuk tartalmának minden morzsájával és cseppjével jót cselekedtek, s sohasem köptek ki egyetlen falatot és kortyot sem, amikor a hétfejű sárkány mind a tizennégy szeme a messzi, bizonytalan jövendőt kémlelte.

Oláh Imre

(Megjelent a Nyelvelő című diákújság 1988. 6. számában))

ELŐZŐ OLDAL 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 - oldal KÖVETKEZŐ OLDAL
FEL A LAP TETEJÉRE