ELŐZŐ OLDAL 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 - oldal KÖVETKEZŐ OLDAL

11. oldal Úton

El Camino – Ha menni kell
Interjú Papp Jánossal

Nagyításhoz kattintson a képre!
Naplóírás
Papp János színész, a magyar természetjárás „gyalogló nagykövete” tavaly májusban mutatta be a Vidám Színpad Kisszínpadán a Szent Jakab zarándokútról, az El Caminóról írt naplójának színházi változatát „Ha menni kell” címmel. Lebilincselõ elõadásmód, põrére vetkõzõ õszinteség, ironikus humor és a természet iránti odaadó rajongás jellemzi ezt a ragyogó elõadást. A zarándokút élményeit hamarosan a vörösvári közönség is átélheti a Mû-hely Galéria-beli márciusi elõadáson. Ehhez szolgál elõzetesként a következõ interjú.
– Megkérdeztem egyszer Erõss Zsoltot, hogyan lett hegymászó, mire azt felelte, hogy „Erdélyben, a hegyek között születtem”. Tõled ugyanezt kérdezem: hogyan lettél természetjáró?

– Hasonlóképpen tudok én is válaszolni. A Somogy megyei Niklán nõttem fel, gyönyörû természeti környezetben. Édesapám erdész volt, kezdettõl fogva sokat jártam az erdõt magam is. A kilenc kilométerre lévõ Marcaliba jártam középiskolába, ha lekéstem a buszt, gyalog mentem. Kerékpárom nem volt. Emlékszem, amikor felvételizni mentem a Színmûvészeti Fõiskolára, édesapám kerékpárjával mentünk ki a 12 kilométerre lévõ öreglaki állomásra. Felváltva tekertünk. Amikor édesapám odaért egy telefonpóznához, odatámasztotta a biciklit, és ment tovább gyalog. Én elértem a biciklit, lehagytam vele édesapámat, és a következõ telefonpóznához odatámasztottam a drótszamarat. És így tovább. Az állomástól édesapám azután visszakerekezett, én meg mentem a vonattal Pestre.

– Fõiskolásként is megszívlelted a móriczi mondást, hogy „Gyalogolni jó?”

– Amikor csak tehettem, gyalog jártam. Harmadéves koromban, amikor a Vígszínházban voltam gyakorlaton, nagyon sokszor megtettem, hogy a fõiskoláról kigyalogoltam az Erzsébet-hídig, és onnan végig a Duna-parton egészen a színházig. Barátaimmal minden héten háromszor futottunk a Tabánban: föl a Nap-hegyre, át a Gellért-hegyre és vissza. Nagyon sokat túráztam a budai hegyekben, amik valósággal kínálták magukat. Budapest csuda jó város: félóra járás után az ember az erdõben, a hegyek közt találja magát. Sok budapesti nincs is tisztában ezzel a csodával. Kíváncsi vagyok, a kétmillió közül hányan járják a hegyeket, valószínûleg sokkal kevesebben, mint ahányan megtehetnék… A zarándoknaplóban is megírtam, hogy milyen jó lenne, ha a természetjárás Magyarországon is szerves része lenne az életnek. Spanyolországban, aki a Szent Jakab zarándokútból legalább az utolsó száz kilométert megteszi, az már megkapja a Peregrino-diplomát. Ezt olyan nagy becsben tartják a spanyolok, hogy az életrajzukba is beleírják. De jó lenne, ha Magyarországon is késztetést éreznének az emberek arra, hogy az Országos Kék Túrából legalább száz kilométert megtegyenek, és ezzel önéletrajzukban is elbüszkélkedjenek.

Nagyításhoz kattintson a képre!
A kulacs, a vándor jó barátja...
– Vannak, akik a gyaloglást unalmas idõtöltésnek tartják, inkább az extrém sportoknak hódolnak. Sok ezer kilométernyi túrázás után mit gondolsz errõl?

– Ez hajlamtól is függ. Nekem legalább olyan fontos a valóságosan megtett kilométerek mellett a belsõ út is, amit az ember a saját lelkében, gondolataiban tesz meg. Számomra a túrázás ajándék. Ezért is tervezem, hogy a 60. születésnapomon megajándékozom magam azzal, hogy a feleségemmel együtt végigjárjuk az Országos Kék Túra több mint kétezer kilométerét. Ez lesz két év múlva, de az idei túra sem marad el. A feleségemmel ugyanis elhatároztuk, hogy minden áldott évben teszünk egy hosszabb túrát a színházi szünetben. Idén szeretnénk valamilyen egzotikus helyen túrázni, hogy ez a kínai nagyfal lesz-e, vagy Japán vagy Peru, még nem tudjuk. De az igazi ajándék számomra mégiscsak a Kék Túra lesz.

– A Rockenbauer-féle másfélmillió lépést te már régen teljesítetted, úgy tudom, ekkor született meg a „zarándoknapló” mûfaja is.

– 1987-ben jártam végig az akkori Kék Túra teljes útvonalát. Az ebbõl készült naplómat 1988-ban tûzte mûsorra a Magyar Rádió. Akkor kezdtem el ezt a stílust, mûfajt. Az El Camino megírásakor jött az ötlet: mi lenne, ha ezt színházban is elõadnám. Az ötlet bevált, igazi színház lett belõle: én mesélek, a közönség pedig hol kacag, hol elgondolkodik, hol meg egy-egy könnycseppet morzsol el a szeme alatt. Szóval, minden együtt van, ami a színházat színházzá teszi.

– Igen, de a színházban a színész szerepet játszik, idegen szöveget mond, nem a maga bõrét viszi a vásárra. Itt azonban a napló mûfaji sajátosságaiból adódóan a saját lelkedet, legbensõbb érzéseidet, gondolataid tárod a nézõ elé. Ez az intim kitárulkozás védtelenné, sebezhetõvé tesz. Miért vállalod mégis?

– Mert ez a dolgom. Minden mûvésznek, minden olyan embernek, akit megáldott az élet valamilyen képességgel, az a küldetése, hogy zenébe öntse, regénybe írja, színpadról elmesélje lelkének legrejtettebb titkait is. Mert csak így tudja magát igazán megmutatni. Põrére vetkezetten. Ez amolyan szakmai ártalom is egyben.

Nagyításhoz kattintson a képre!
Zsuzsával a hosszú úton
– A naplóban szeretteidhez fûzõdõ érzéseidrõl is kendõzetlenül szólsz. Elõttünk boncolgatod önmagaddal vívódva az édesanyádhoz fûzõdõ kapcsolatot, és a feleségedrõl is sok személyes megjegyzést hallhatunk. Sosem mondta, hogy „János, ezt azért mégse írd bele”?

– Õ nagyon jó társam az életben és a túrázásban is. Teljesen elfogadja azt, amit csinálok. Tudja, hogy nekem ez a dolgom. Sosem mondott olyat, hogy ezt vagy azt ne írjam meg. No de, amilyen a nõi lélek, azért szólt már, hogy egy bizonyos képet ne vetítsek le az elõadáson…

– Az El Camino szórólapján olvashatóak a következõ hívószavak: szeretet, barátság, bizalom, türelem. Valójában az elõadás errõl szól, és nem a megtett kilométerekrõl…

– Ezek a szavak azt az érzelmi, lelki tõkét fejezik ki, amitõl egy társadalom hatékonyan mûködhet. Ahol szeretettel és megértéssel fordulnak az emberek egymás felé, ott jó élni. Nagyon szomorú, hogy Magyarország ma nem ez a hely. Sajnos a magyarok ezt a tõkét nem tudják hatékonyan használni. A feleségem olvasott egy tanulmányt a diaszpórában élõ magyarságról. Ebben megállapítja például a szerzõ a New York-i magyar közösségrõl, hogy ellentétben más közösségekkel, ahol az újonnan érkezett honfitársukat felkarolják és segítik, hogy be tudjon illeszkedni az új hazába, egy magyar kivándorlónak az ottani magyarok, ahol csak tudnak, keresztbetesznek. Ez borzasztó. Kell hogy szóljak róla az embereknek. Ha az út juttatja ezeket a dolgokat az eszembe, és példaként szolgálhatnak azok számára, akik hallják vagy olvassák, kötelességem, hogy elmondjam. Még akkor is, ha õszintén, lemeztelenedve vallanom kell magamról.

– Sok ezer kilométernyi gyalogút után hogyan összegeznéd a távolsági túrázás tapasztalatait? Mire figyeljenek, mit vigyenek magukkal a túrázók?

– Az alapfelszerelés legfontosabb része a bakancs. Egy jól bejáratott lábbeli aranyat ér. Ezért úgy bánjon vele az ember, mint a legjobb barátjával: ápolja, szeresse, törõdjön vele. Ahogy az ember a barátait megválogatja, úgy válassza ki a bakancsát is. Nem kell a legdrágábbnak lennie, de nem árt, ha neves cégek termékét választjuk, ahol komoly tapasztalat, mûhelymunka van a háttérben. A választásnál a legfontosabb, hogy magamat, a saját lábamat ismerjem, csak így tudok hozzá megfelelõ lábbelit lelni.

– És mit tegyen az ember a hátizsákjába?

– Ha az ember hosszú útra indul, a jó hátizsáknak olyannak kell lennie, mint a lakásnak kicsiben. Legyen benne konyha, fürdõszoba, gardrób. Ezek mindegyike egy-egy nejlonzacskó. És nem árt, ha a hátizsákban van egy játékszoba is. Olyan kevéssel elvan az ember: egy sakk-készlettel, egy pakli kártyával, kockával… Ezekkel jól le lehet vezetni az aznapi fáradtságot.

– Elõfordul, hogy az ember fölösleges dolgokat is bepakol, és ez a fárasztó cipelés során, az úton derül csak ki…

– A jó hátizsák titka valóban az, hogy minden, amit az ember beletett, az út során használatba vétetett. Ezt ki kell tapasztalni. Az ember a hibáiból tanul. Az El Caminóra például a feleségem magával cipelte a lovagló lábszárvédõjét. Ez persze véletlenül maradt a zsákban, de ezen kívül is sok olyan dolgot – tartalékruhát, cipõt – vittünk magunkkal, ami feleslegesnek bizonyult. Hat kiló felszerelést küldtünk postán vissza az elsõ hetven kilométer után. Ez nagyon sok… Minden vérbeli turista tudja, hogy az elsõ tíz kilométer után minden dekagramm a zsákban tízszer nehezebbnek tûnik.

– Várható, hogy könyv alakban is hozzáférhetõ lesz a zarándoknapló?

– Nagyon szeretném a túráimról írt összes naplót kiadni: az Országos Kék Túrát, a zarándoknaplót és a tavalyi lappföldi utunkról írottat is, amelyet „Észak-fok, titok...” címmel tûzött mûsorára a Vidám Színpad. Valószínûleg magánkiadás lesz belõle, ugyanis eddigi tapasztalataim szerint a kiadók nem hisznek abban, hogy ez az embereket érdekelni fogja. A színházban tapasztaltak alapján nekem más a véleményem.

– Biztosíthatlak arról, hogy nekem is. További szép túrákat és a naplóíráshoz alkotókedvet kívánok… Találkozunk legközelebb a színházban, Vörösváron, vagy bárhol a nagyvilágban…

Fogarasy Attila

(Lásd még: www.vidamszinpad.hu)

Részlet a zarándoknaplóból

Biduedo után ereszkedik az út, és már 600 m-en vagyunk amikor Filloval határában pihenõre csábít egy faluszéli háznak támaszkodó italautomata., mellette csinos kõasztal, kõpad, és … nicsak! – egy eternitcsõ! Nyilván, hogy, mint a vendéglõk esernyõtartói, jó szolgálatot tegyen a vándornak. Ez igen! Ez komfort! Nosza, bele a botomat! És … eltûnik; hallom ahogy, valahol a mélyben, koppan. Dermedtebben állok, mint a kõasztal.

Nagyításhoz kattintson a képre!
A Santiago del Compostella-i
Szent Jakab katedrális

Zsuzsa most ér ide. Üres tekintettel bámulok. „Mi baj?” – kérdi. „A botom” – nyögöm. „Elhagytad?” – „Nem. Ide tettem, és eltûnt.” Arcomon valami leírhatatlan fájdalom tükrözõdhet, mert nem nevet. Vigasztal: „Vágsz majd helyette másikat! De tudja, hogy a veszteség pótolhatatlan. A János-hegy oldalában láttam meg egy sombokorban az „én botomat”! Mert egy igazi turista elõbb-utóbb meglátja a botját egy sombokorban, ami aztán évekig a társa! Az „én botom” egy T betût formáz. A fogantyú egyik végére egy csigát, a másikra egy madárfejet faragtam. Az alkotás címe: „Az elérhetetlen zsákmány”. A bot szárán már ott virít az éppen csak elkészült fésûskagyló. És ez a bot! az „én botom”! most oda! Kész. Vége. A padra rogyok. Nem bírok ülni. Ahogy felállok, a bokámat beütöm a kõasztal lábába. Vérzik. Zsuzsa lerakja a hátizsákját az asztalra, a zsák egyszerûen lefordul.

Befut három spanyol. Az egyik csámcsogva szõlõt eszik. Ezzel a világból ki lehet üldözni Zsuzsát. Odébb is húzódik vagy 100 m-re. De még elõtte megjegyzi: „Az aknafedél.” Részletekbe nem bocsátkozik. Elmegy. „Aha!” – lassan dereng: arra gondol, hogy az eternitcsõ a pihenõ melletti ház pincéjének szellõzõje; az aknafedél talán egy lejáratot takar. Talán le lehet mászni a botomért! Mire idáig jutok, és már nyitnám a fedelet, szinte berobban öt olasz kerékpáros, és szerelni kezdi a bicajt! Na, hol?! Az aknafedélen. Most kérjem meg õket, hogy húzzanak el onnan? Angol tolmácsom, Zsuzsa a csámcsogás miatt hallótávolságon kívül, meg egyébként is bolondnak néznének. Úristen! Öt perccel ezelõtt egy csöndes pihenõt pillantottunk meg, most pedig itt csámcsog, szerel, nyüzsög fél Spanyolország!

Várok. Olaszok el. Spanyolok még maradnak. De az aknafedél szabad! Zsuzsa visszajön. A jelenlévõk döbbenten nézik, hogy felnyitjuk a fedelet. Zsuzsa már lent is van a mélyben. „Megvan!” Sóhaj, örömkönnyek. De nem jön föl; hallom, motoszkál, szöszmötöl. „Mi van?!” „Várjál!” – hangzik lentrõl. Aztán felbukkan. Egyik kezében a botom, a másikban egy szuper, teleszkópos túrabot. „Van lent több is! A java kiválogatva már a falnak támasztva, a többi csak úgy halomban.”

Nem kell tolmács, a spanyolok is értik a helyzetet, és zeng a nagy nemzetközi kacagókórus...

 

ELŐZŐ OLDAL 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 - oldal KÖVETKEZŐ OLDAL
FEL A LAP TETEJÉRE