ELŐZŐ OLDAL 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 - oldal KÖVETKEZŐ OLDAL

10. oldal Kultúra

A mesés ember

Berecz András az az ember, akinek minden egyes szavára oda kell figyelni. Sallang és forgács nélkül beszél, ami affektáló szavú és kaptafabeszédű világunkban nagy ritkaság. Izgalmas szókirakó minden nyelvi megnyilvánulása, gazdag, leleményes játék, amibe a közönséget is bevonja. Beszédében az a legszebb, hogy egyszerre nagyon ősi és nagyon egyéni. Számára a beszélt nyelv magyarsága legnagyobb kincsét jelenti. Bátran vesz belőle, használja és busásan megtéríti a kölcsönt. Ebből él, ezzel lélegzik, ez a hobbija és legfőbb gyönyörűsége. Másokat is gyönyörködtet általa. Ha újságíró megszólaltatja őt, ne használjon papírt és ceruzát, csak diktafont: el ne mulasszon akár egyetlen nyelvmorzsát felcsipegetni. Én is így cselekedtem, amikor december 8-án Mű-hely Galéria-beli fellépése előtt elbeszélgettem vele.
– Hitetlenkedve olvastam rólad, hogy budapesti vagy. Azt hittem, minimum az Alföldön születtél, de azon se csodálkoztam volna, ha egyenest Ábel szülőfalujából, Csík-csicsóból származnál. Honnan tudsz mégis ilyen nagyszerű meséket, s honnan ez az ízes nyelv és derűs világszemlélet?

Nagyításhoz kattintson a képre!– Ott kezdem, hogy televízióm soha nem volt. Édesanyám kunhegyesi születésű, és az esti műsoraim, amiken felnőttem, mesék, legendák, tréfabeszédek voltak. Habár pesti gyerek voltam, az iskolába, a különféle gyerektársaságokba mindig olyan beszédeket vittem be, amiket már korán megfurcsállottak. Egész gyerekkoromban szembe kellett nézzek azzal, hogy se ízlésre, se megfogalmazásra nem vagyok a környezetemmel egészen azonos. Az irodalomtanárok, tanítók már korán jutalmazták ezt, ők szerették.

– Nemcsak az ízes népi nyelv és az általad mesélt tanulságos történetek miatt örvendesz nagy népszerűségnek az egész világon, ahol magyarok élnek, de rendkívüli humorod, magával ragadó, kacagtató előadásmódod mián is.

– Gyerekkorom óta mindig mókamester voltam. Megvan bennem az a hajlam, hogy ha törik, ha szakad, megnevettetem a környezetemet. Ha éppen mindenki a legsavanyúbb, akkor még jobban, az még inkább egy feladat. Ahol kacagnak, ott megvannak nélküled is, de ahol mindenki olyan, mint a savanyú káposzta, oda bémenni, és győztesen kijönni - az az igazi!

– Említetted, hogy édesanyádtól nagyon sok mesét hallottál. Volt-e még a családban valaki, akitől hasonló kincseket kaphattál?

– Édesanyám édesapja nagyon híres táncos és énekes ember volt. Két bottal tudott táncolni. Összecsapta őket, forgatta igen szaporán, s hozzá a lábát is magasba kapkodta rendesen. Olyan szépen ki tudta kopogni a ritmusokat a két bottal, hogy igen nagy tekintélyt szerzett magának. Tárogatón és citerán is játszott. Volt egy okarinája is – édesanyám szavaival: hörcsögformájú cserépsípja – a kemencesutban. Amit csak kezébe vett az öreg, az muzsikálni kezdett. Cimbalmos muzsikus, ha betolta hozzájuk a hangszerét, nem is vitte el őtőlük. Amikor disznóvágás volt, az a sok hús meg kolbász öt-hat nap alatt mind elfogyott, mert a koldust is behúzta a ruhájánál fogva. Mindent megétetett az emberekkel. Ha nem dicsérték meg a pálinkáját, a bottal szétcsapta, úgy itta meg a döngölt föld. Nagy természetű, verekedős, ivós ember volt, de a végtelenségig jó szívű, mindenét megosztó és örök tréfás ember.

– Ezt a mókás, mesemondó vénát nyilván tőle örökölted…

– Gondolom, igen, de biztos, hogy a példát nála láttam meg. Ha érdekes beszédű ember közelébe sikerült férkőznöm, a mérce mindig ő volt. Õ az, akit keresek mindenkiben. Akkor nyugszom meg, amikor hallom, hogy valaki nem véletlen nyitotta ki a száját. Hogy abból olyan szó jön ki, amiért kénytelen vagyok csöndben maradni, és még húznám a ruháját, hogy ezt abba ne hagyjad.

Nagyításhoz kattintson a képre!– Mivel kerested korábban a kenyeredet? Gondolom, nem mesemondással…

– Nem láttam ilyen példát magam előtt. Ha láttam volna, hogy nyüzsögnek a mesemondók, lehet, hogy beálltam volna közibük. Mivel ezt a példát nem láttam, ezért a szüleim és a környezetem megnyugtatására elmentem a jogi egyetemre. Semmi közöm nem volt hozzá. Ez három év alatt azért kiderült, s akkor ott is hagytam szépen. Mindenféle munkát elvállaltam azután. Az Illatos útra jártam sósavat pakolni, s hordtam széjjel Avia teherautóval az országban, megrozsdásodott öreg kazánokat tisztítottam. Később a Pilisi Parkerdő budapesti erdészetébe kerültem, ahol szemetet szedtem, utat murváztam, fát ültettem, döglött őzeket ástam el, és a Pálos kolostor feltárását vezettem. Sokféle munkát csinálhattam egy munkahelyen, ez tetszett, és boldog voltam.

– Hogyan kezdtél énekelni, mesét mondani?

– Amikor az erdészetben dolgoztam, akkor már énekeltem sokfelé. Jártam táncházakba, fellépésekre az Ökrös együttessel. Énekes voltam hát először. Egyszer aztán elhívtak Amerikába, ahol három hónapot eltöltöttem. Televíziós, rádiós felvételeket készítettünk, magyar népdalokat tanítottam. Ott eldőlt, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Semmi mással.

– Honnan meríted az ihletet, meséid témáit, beszédfordulatait, jellegzetes szókincsét?

– Keresem az érdekes beszédű embereket. Nemcsak a mesemondókat, mert belőlük már nagyon kevés van. Nekem elég az, ha valaki fordulatosan beszél. Odadugom a fülemet és feltöltöm magam. Nem is jegyzetelek, nem használok magnetofont. Odaállok mellé, hogy a beszéde egészen átjárja minden porcikámat. És elviszem a hírt a színpadra, hogy találkoztam jól beszélő emberekkel – egy ellaposodó nyelvi környezetnek mércét mutatni fel. Hamis lennék, ha azt mondanám, hogy ez a kitűzött célom. Nem azért csinálom, mert népművelői hajlamom van, hanem mert önző ember vagyok, és ennél jobbat nem tudok a világon. Nekem ez akkora örömet szerez, hogy szeretném megosztani mindenkivel. A száj, ha nem kap füleket, elpusztul. Ha nem tudnám mindezt elmondani az embereknek, meg is betegednék.

– Úgy érzem, leginkább a magyar nyelv gyönyörűsége ejtett rabul. Ez éltet igazán…

– A nyelv a legeslegelső, a történet csak utána kullog. Sokszor egy semmi történetet is magasra lehet fölhajítani, ha gazdag a nyelvezet. Ez körülbelül olyan, mint egy jó járású ló és egy rossz lovas. Látszik, hogy a lovas nem éppen az első, no de a ló olyan gyönyörűen lépked, s olyan tartása van, hogy öröm ránézni. Ilyen a nyelv is. Érdektelen történetet is hordozhat a hátán. Hát még ha a történet maga is olyan, ami eljut az emberekig, és ott valami hasznot is hajt. Amin muszáj, hogy elgondolkozzanak. Nem buborék, hanem igazi történet az öregektől, amiért megszenvedtek.

– A mesemondó a hallott történeteket, nyelvi fordulatokat nemcsak felhasználja, de tovább is alakítja. Szájára szabja…

– Ez óhatatlanul így van. Az ember megtoldja a történetet. Nem vagy jó gazdája, ha csak ugyanazt adod elő, amit hallottál. Én a mestereimtől is úgy láttam, hogy a bizonytalanságukat is odaviszik az emberek elé, mint ahogy egy fazekas a műhelyébe beengedi a vásárlót. Tehát egy kicsit a hallgatóság orra előtt kell hogy megszülessék az alkotás. Nem kész szöveget kell vinni az emberek elé, hogy közben lássék: unom már, s alig várom, hogy pucoljak el innen. Hanem hogy ott egyen meg engem is a fene nagy kíváncsiság, hogy mi is lesz a hőssel a végén, vajon mi lesz a megoldás. A meglévőt mindig megformálni, eljátszani vele, s tíz év múlva meghallgatni magnóról a korábbit, s rájönni, hogy ez már rég nem olyan, na, az igen. Azt nagyon szeretem.

– Téged tananyaggá kellene tenni az iskolában. Amikor a tanár azt tanítja a gyerekeknek, hogy a mesék szájról szájra terjednek s a mesélő által változnak… Nálad jobban szemléltetni ezt nemigen tudná más…

– Amivel én foglalkozom, az az írásbeliségnek öregapja. Az én életem a szóbeliség. A novelláimat szájról olvasom le, nem papírról. Ebben élek, ez az, amiről számot tudok adni. És már az emberek is azért keresnek fel…

– Fontos alkotóeleme meséidnek az ízes tájnyelv, a fura kifejezések. Ezek egyben a humor egyik forrását is jelentik. A másik forrása az előadásban megelevenedő figurák, mesehősök sora. A harmadik meg éppen te magad vagy. A gesztusaid, a hanghordozásod, a grimaszaid. Mintha egy egyszemélyes kabaré lennél…

– Nálam azonban a humor egész másként működik, mint a kabaréban. A hatvanas években kialakult egy nekem nem kedves stílus Magyarországon. Ezekben a műsorokban a falusi ember és a tájnyelv teljesen eltorzítva jelenik meg. Lükén feltett svájcisapka, bárgyú arc, egy-két, a balatoni lángossütőktől ellesett tájszó; és máris készen van a figura, aki hülye, rosszul értesült, bunkó és büdös. Kikérem magamnak! Az én találkozásaim ezekkel az emberekkel szellemi magasságot jelentettek, és a nyelvnek egy tovább már nem sűríthető állapotát tárták elém. Egyszerű, iskolázatlan emberektől azonnal nyomtatható magyar prózát hallottam. Olyat, amilyet itthon az örökké szókeresgélő és sokszor semmitmondó értelmiségtől ritkán hallani. Az értelmiség manapság sűrűn pusztítja a levegőt és az időt. Ha megpiszkáljuk egy kicsit a torokköszörülő, hümmögő értelmiségiek beszédét, rájövünk, hogy annak a 70 %-át nyugodtan ki lehet hajítani. Ezt eredményezi az az élmény nélküli kényszerűség, hogy feltétlenül mondaniuk kell valami értelmeset. És ez az értelmiség régóta lábát törli a kabaré műfajában azokba az emberekbe, akiktől én a legtöbbet tanultam. Õket szeretném fölemelni, hogy megmutathassam egyetemes értékeiket. Õket, akik nincsenek ott a kultúra elosztó központjaiban, s akik fölött úgy siklik el a történelem, hogy nemigen találkozhatunk velük. Az én előadásaim annyiban hasonlítanak egy kabaréhoz, hogy nevetni szoktak rajta az emberek, de nálam nem önmagában nevetséges egy tájszó, hanem a humor forrása az egész szövegben rejlik.

– Azaz a kabaréban a „svájcispkás hülye” kimond egy szót, és azon már nevetni kell a nézőnek, hogy jaj istenem milyen elmaradott ez az ember, bezzeg én milyen okos vagyok, mert például tudok egy talicskára való tudálékos, de valójában teljesen fölösleges idegen szót…

– Pontosan. De hadd mondjak egy példát. Egy írni alig tudó, börtönben raboskodó pásztorember 1860-ban egy borotvatokra a következőt írta rá: „Lettem. Vagyok. Múlok. Ismét leszek. Mi? Nem t'om. Búsulok.” Amikor az élmény annyira csordultig telt az emberben, hogy hallgatni már nem lehet, és megindulnak a szavak, az már eleve maga költészet. Ezt tartom igazi költészetnek. Nem a kereset diktálja a szót, s nem a pozíció, hanem a megélt élet.

– Merrefelé gyűjtesz mostanában?

– Régebben főleg Moldvában gyűjtöttem. Most már mindenfelé, ahol magyarok élnek. Nemrégiben elkezdtem Gyergyóba járni. Gyergyóalfaluban leltem rá két csudálatos emberre, akiket már régóta kerestem. Hazug Pistára és Okosbolond Jóskára. De nemcsak rájuk, hanem arra a közösségre is, amely fölemelte őket. Ha van egy olyan közösség, akinek a szájára fagynak a szavak, de van egy bolond, aki azokat ki tudja mondani nehéz történelmi időkben is, az egy megáldott helyzet, egy skakespeare-i helyzet. Mire ment volna maga Shakespeare is bolond nélkül, ki mondta volna ki az igazságot? Ha más kimondaná, már ott lenne a feje a hóna alatt, nem tudná folytatni a mondatot. Csak a csörgősipkás bolond joga ez, aki ezért kapja a kenyeret… Minden társadalomban volt ilyen… Mint ahogy a zsidó irodalomban is olvashatjuk, hogy a sivatagból jövő, megtépett szakállú, izzadtságszagú próféta megáll a zsidók királya előtt és ráolvassa a bűneit. Úgy ahogy van, egy rémséges alak, de egyenes bejárása van a királyhoz, és a szemébe mondja az igazságot. Amit csak egy bolondtól tűrnek el…

– Előadó körútjaidon sokfelé megfordulsz, sokféle emberrel találkozol. Nem túl fárasztó-e az állandó útonlét, jut-e időd föltöltődésre?

– Ha nem tudnék utána beszélgetni azokkal az emberekkel, akik meghívtak, akkor bizonyára minden olyan egyforma lenne: öltöző, előadóterem, pucolás a következő helyre. Isten őrizz ettől! Az a jó benne, hogy az előadás után még össze tudunk ülni, én hátradőlök, és hallgatom mindenkinek a panaszát és örömét. Ezért tudom, hogy Torontóban min veszekednek a magyarok, és hogy Svédországban miért lakik fönn az erdőben 6-7 kilométerre egymástól két székely ember. Hallgatom az embereket és tanulok tőlük. S tán egy kicsit ők is éntőlem…

Berecz András itt arra kért, hogy Isten neviben hadd szállhasson egy kissé magába, „hadd fordíthassa ki a szemét”. Megköszöntem hát friss szavait, bölcs gondolatait, és illendőn magára hagytam. Jó félóra után az a belső csend, amit tőlem kért, harsány kacagássá, szilaj jókedvvé vált a hallgatóság ajakán, s az örömtől kövér könnycseppek csordultak végig az arcokon. Mintha csak a mesebeli kerek erdő mélyéről felbuzogó tisztavizű forrás áradt volna meg…

Fogarasy Attila

(Fotók: www.wunderhirsch-ungarischer-kulturverein-karlsruhe.de/pipafust.html)

 

Mesefalva 2006

December 6-án első alkalommal nyitotta meg kapuit Mesefalva. A karácsonyi hangulatban feldíszített Templom téri iskola udvarán várta a kíváncsi tömeget a Télapó segítőivel, a koboldokkal és az ördögökkel.

Szerda volt. Hétköznap. Ennek ellenére több száz embert vonzott oda a varázslatos rendezvény, ahonnan senki sem ment el üres kézzel haza, de még a hasát is megtömhette mindenki a temérdek finomsággal, és harapnivalóval, amit teljesen ingyen szolgáltunk fel!

Ezt persze nem tehettük volna meg, ha nem segített volna a helyi vállalkozók tömege, mert a sok „fogunkra való” (sütőtök, alma, pogácsa, virsli, tea, sütemény…), bizony az ő támogatásukkal került asztalunkra, onnan pedig a bendőnkbe! Ezúton szeretnénk köszönetet mondani e hozzájárulásokért, ami nélkül nem tudtuk volna megszervezni e napot a gyerekeknek, és Mesefalva örökre álmainkban maradt volna!

Először is a Templom téri iskolának szeretnénk megköszönni, hogy helyet biztosított a Mikulás-napnak, és segített megvalósítani álmainkat!

Köszönet: Arezor Kft., Bel-Pa Kft., Botzheim Krisztina, Breier László, Csonka Péter, Gondola Pizzéria, Halmschláger Antal, Hofstädter Kft., Krausz virág-, és mezőgazdasági bolt, Keppler Bertalan, Manherczné Paul Rita, Margit Bée üzlet, Müller Papír Kft., Sodró István, Szamos Kft., Tácsik Pékség, Waldi Kft. felajánlásainak!
Nem feledkezhetünk meg a sok-sok süteményről sem, amit belépőként hozott mindenki saját magával, és hozzájárulását rögtön felszolgáltuk a jelenlévő gyerekeknek és szüleinek. Összejövetelünkre sok meghívott vendégünk is ellátogatott, részvételüket nagyon köszönjük!

Mesefalva „dolgozói”' nagy erőbedobással igyekeztek azon, hogy mindenki jól érezze magát! A sok játék és nyeremény mellett e nagy napon a technika ördöge is velünk volt, de jövőre biztos hogy ő sem fog kiszúrni velünk! Ettől az apró hibától eltekintve pozitív emlékeit őrizzük Mesefalva első megmutatkozásának, és reméljük, jövőre megint velünk tartotok!


Mesefalva Alkotói

Dr. Réthy Zoltán

Tiszta titkok patakja

Meseerdőn mesefák közt
meseforrás támadt,
meseforrás italától
meggyógyul a bánat.

Meseerdő forrásához
szomjas ajkkal mentem,
ketten ittunk a vizéből:
én és a szerelem.

Mesevirág koszorúzza
mesepatak partját,
tiszta titkok úsznak benne
mint gyémánthalacskák.

Vágyaimnak fonalából
piros hálót fontam,
tiszta titkok patakjából
gyémánthalat fogtam.

Karácsonyi és újévi koncert a zeneiskolában

„Teltház.” Így lehetne legtalálóbban jellemezni a zeneiskola karácsonyi és újévi koncertjét. Az egyszerű, dísztelen, jelentéssűrítő szó mögül rengeteg tartalom, érték, tehetség és főleg munka és szorgalom sejlik fel. Mert teltházat sorozatban csak azok tudnak elérni, akik magasra téve a mércét mindig elkápráztatják közönségüket. A közönséget nem lehet becsapni. Trükkökkel nem lehet vastapsot provokálni.
Nagyításhoz kattintson a képre!
A Cziffra György zeneiskola Ifjúsági Zenekara
a teltházas újévi koncerten

Vastapsot kaptak, és többször is visszatapsolták a színpadra mind a karácsonyi, mind az újévi koncert szereplőit.
Karácsonykor az összes tanszak – a gitárosoktól a dobosokig – saját kamarazenekarral lépett fel, mintegy mustráját adva a zeneiskolában folyó magas színvonalú oktatásnak.

A sok kiváló produkció közül külön kiemelendő Ujházy Mártoné (felkészítő tanára: Berchy József), aki Schubert „Asz-dúr impromptu” című zongoradarabját adta elő.

A közönségdarabot ezúttal az ütősök szolgáltatták, látványos, izgalmas, forró ritmusú előadásuk zajos tetszést aratott.

A szünet után karácsonyi összeállítást láthattak a nézők a világ népeinek karácsonyi dalaiból, játékaiból – rövid ismertetővel az adott ország karácsonyi népszokásaiból. (Az énekeket Kiss Éva, a jeleneteket Draxler Éva tanította be.) A műsort egy amerikai soul-dal zárta Oláhné Szabó Anita és Szőnyi Dóra duettjével. A műsorszámot azon frissiben meg is kellett ismételni, a közönség nem hagyta lemenni az énekeseket a színpadról.

Az aulában mind a karácsonyi, mind az újévi koncert nézői megtekinthették a művészeti tanszak növendékeinek munkáit. (Felkészítő tanár: Kovács Adrienn. A kiállítás egy hónapon át volt nyitva.)

Az újévi koncertre a zeneiskola Ifjúsági Fúvószenekara öt vadonatúj darabot tanult be: Brahms Akadémiai ünnepi nyitányát, Sosztakovics egy keringőjét, Bösendörfer Viva Belcantóját, Smetana Hazám című zenekari darabjának Moldva című tételét, és egy modern darabot: Philipe Sparke Shalom című művét. A zenekart Hoós Sándor és Span-berger Zsolt vezényelte.

A Német Nemzetiségi Vegyes Kórus a Zottelmarsch, a Wellen Jodler, az Éljenek a víg nők és a Békezsoltár című kórusműveket adta elő.

Peller Anna énekművész tovább színesítette a műfaji palettát: Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjéből idézett népszerű dallamokat.

A koncertet a zenekar és a kórus közös produkciója zárta. Vezényelt Neubrandt István és Hoós Sándor. Az előadott művek: Händel Győzelmi kórus, Verdi Zarándokok kórusa a Lombardokból, Mozart Varázsfuvola (részlet) és Verdi Nabucco című operájából a rabszolgák kara.

A ráadásban a zenekar két örökzölddel köszönte meg a hálás közönségnek a tapsokat: a Kék Duna keringővel és a Radeczky-marssal.

Méltó zárása volt az óévnek és jó hangulatú nyitása az újévnek e két este. Köszönjük az énekeseknek, zenészeknek, tanároknak, énekkar- és zenekarvezetőknek és külön köszönjük Hoós Sándor igazgató úrnak.

F. A.

József Attila-est a Mű-hely Galériában

Bevallom őszintén, nehezen hangoltam rá magam arra, hogy elmenjek a Mű-hely Galéria József Attila-estjére. József Attila ugyanis olyan mélyen él bennem és még jó néhány nemzedéknyi magyarban, hogy verseit hallgatni annyi, mint saját lelkünket boncolgatni, saját sorsunkat és bajainkat szóba hozni. Gondolatait, szavait, szófordulatait örökre magunkba égettük; sokszor nem is tudjuk, hogy egy-egy élethelyzetben őt idézzük, hogy az ő szemével látunk.

Nagyításhoz kattintson a képre!
Patka Heléna József Attila verseit mondja
(Fotó: Saufert János)

Verseihez, soraihoz saját életünk élményei, érzelmei, gondolatai tapadnak. Mint például a „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni...” kezdetű verséhez, amelyet egy általános iskolai tanítványom mondott el egyszer feleletképpen magyarórán. A fiú – akinek a szülei válófélben voltak éppen – olyan megrendült szeretetéhséggel mondta el a verset, mint ahogy annak idején a költő megírhatta. Negyed évszázadnyi tanári pályafutásom idejéből kevés olyan emlék maradt meg olyan élesen vakító fénnyel, mint ez. S mindez felbuzgott, kiáradt, hozzágazdagodott Patka Heléna versmondásához.

Mert hogy az estre mégis elmentem. Elkéstem ugyan jócskán, s lemaradtam Szabó Péter festőművész-színész kiállításának megnyitójáról.

– Kár – sajnálkozott Czeglédi Gizella, a Mű-hely Galéria vezetője –, izgalmas, rendhagyó megnyitó volt, inkább színészi dialógus, amelyet a két barát, Szabó Péter és színésztársa, Gyurin Zsolt – ő volt hivatott a modern szellemű alkotások méltatására – folytatott egymással. A nézőknek nagyon tetszett.

Szerencsére az irodalmi műsorra éppen odaértem, amint elhelyezkedtem a székemen, már le is oltódtak a villanyok.
És azután a görcsök is oldódni kezdtek bennem. Patka Heléna őszintén, sallangok és rájátszások, színészi túlzások nélkül adta elő a jól ismert verseket és a Curriculum vitae – a híres önéletrajz – részleteit. Túlnyomó részt olyan versek hangzottak el, amelyek a gyermekkort, az oly annyira szeretett és hamar elveszített édesanyát, a nehéz sorsú család életét idézték („De szeretnék gazdag lenni...”, „Mama”, „Anyám”, „Harminchat fokos lázban égek...” ).

Ebbe a sorba jól illeszkedett a költő „Csoszogi, az öreg suszter” című novellája, amely általános iskolai tanulmányaim egyik maradandó műfaji emléke, Jurij Nagibin „A téli tölgy” című elbeszélése mellett.

Patka Heléna jó érzékkel „megkímélte” közönségét József Attila nagy filozofikus verseitől, amelyeket egy olvasólámpa mellett egyedül, többször visszaolvasva, elgondolkodva tudja a legjobban magába fogadni az ember. Helyette az érzelmek ösvényére terelte a hallgatóságot, és egy szeretetre áhítozó, a szeretet melegségét szüntelenül elveszítő és olykor néhány pillanatra újra megtaláló esendő és sebezhető ember képét festette elénk a gyönyörű versekkel és csontig őszinte önéletrajzi írásokkal.

Patka Heléna nem szavalt, hanem átfolyatta a sorokat, rímeket, gondolatokat, érzelmeket belénk. Mintha magunk olvastuk, mondtuk volna. Nem színészkedett, nem sütkérezett e versek, prózaszövegek nagyszerűségének dicsfényében, mint más előadók, akik szinte ellopják a költőtől a verset, mintha ők alkották volna. Patka Heléna alázattal, mesterkéletlenül, és átélt őszinteséggel adta elő a költői est minden egyes lírai és prózai szövegét. És ezt a közönség is érezte és értékelte.

(Külön köszönet az előadás szerkesztő-rendező-technikusának Dvorák Gábornak.)

F. A.

 

ELŐZŐ OLDAL 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 - oldal KÖVETKEZŐ OLDAL
FEL A LAP TETEJÉRE