ELŐZŐ OLDAL 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 - oldal KÖVETKEZŐ OLDAL

11. oldal Sport

Erőss Zsolt a „Viharok hegyén”
A Dhaulagiri megmászása

Erőss Zsolt a Nanga Parbat (8125), a Gasherbrum II. (8035) és a Mount Everest (8848) után 2006 májusában megmászta a Dhaulagirit (8167), a világ hetedik legmagasabb hegyét. Az Erdélyből áttelepült kiváló hegymászó sok éven át pilisvörösvári polgár volt, ma már csak édesanyja lakik városunkban, egy bányatelepi kis házban. Zsolttal és édesanyjával tavaly decemberben beszélgettem a Gondola pizzériában.
Katmandu foglyai
– Miért éppen a Dhaulagiri volt 2006-os expedíciótok célja?
Nagyításhoz kattintson a képre!
Erőss Zsolt

– A Dhaulagiri-expedíciót már a K2 előtt is tervezgettük, de nem jött rá össze a pénz. 2006 tavaszára végre nagy nehezen össze tudtunk szedni annyit, hogy el tudott indulni a csapat. Most sem jött össze túl sok pénz, határeset volt; nem tudtuk biztosan, hogy ennyi pénzből menni fog-e a dolog.

Végül is összegyűjtöttünk a minimális összeget és elrepültünk Nepálba. A pénzhiány megérkezésünk után is komoly problémát jelentett hatfős kis csapatunknak. Nepálban ugyanis akkor polgárháborús viszonyok uralkodtak. Sztrájkok folytak, kijárási tilalmat rendeltek el a hatóságok, tüntetésekre, zavargásokra, utcai összecsapásokra, lövöldözésekre került sor. A tehetősebb expedíciók kisrepülőgéppel utaztak tovább a célig. Nekünk erre nem volt pénzünk, emiatt két hétre megrekedtünk a fővárosban, Katmanduban. A közutakat a hadsereg lezárta. Tudtuk, minél több időt vesztegetünk el a városban, annál kevesebb az esélyünk arra, hogy sikeresen támadjuk a csúcsot, mert beköszönt a rossz idő. Ahogy telt-múlt az idő, az esélyeink egyre fogytak.

Szerencsére az utolsó pillanatban tudtunk a főtámogatónktól annyi pénzt szerezni, hogy mi is elrepülhettünk a polgárháborús fővárosból. Az utolsó 80 kilométert busszal tettük meg, mert addigra az útzárat feloldották. Azután pedig kezdődött a fárasztó gyaloglás fel a hegyekbe, Magar-föld felé.

Magar-földön
– Nemrégiben hallhattunk egy igen érdekes előadást Vörösváron a magarokról. Ti mit tapasztaltatok róluk?
Nagyításhoz kattintson a képre!
Magar faluban

– A magarok Nepál magas hegyei közt élnek. Koporsóban temetkeznek, kopjafát állítanak, ami azon a vidéken, ahol a holttesteket általában elégetik, nagyon különleges szokásnak számít. Amikor ott jártunk, éppen láttunk is egy temetési menetet. Sok másban is hasonlítanak a magyarok őseire, így azt beszélik, hogy akár rokonságban is állhatunk velük.

A magarok a magas hegyek között, elzárva a civilizációtól eléggé ősi módon élnek. Ahhoz, hogy a falvaikba eljusson az ember, napokig kell gyalogolni a hegyi ösvényeken. Az itt élő embereknek nemcsak a mostoha körülmények nehezítik meg az életüket, hanem a maoista gerillák is, akik terrorizálják őket. A maoisták mindenkit megvámolnak, aki belép a területükre. Mi is adtunk nekik „kötelező önkéntes adományt”, bár nagy alkuval. Nepál hatalmas bevételre tehetne szert a turizmusból, a polgárháború ezt azonban megakadályozza.

A Dhaulagiri
– Mit kell tudni a Dhaulagiriről, mekkora feladat a megmászása?

– A Dhaulagiri nagyon nehezen megmászható, meredek hegy, rendkívül szeszélyes időjárási viszonyokkal. Elég sok mély havas szakasz található a hegyen, ami rendkívül megnehezíti az előrejutást, a tetején pedig egy hosszú éles hegygerinc található, ami csak szélmentes időben járható. Ez viszont itt viszonylag ritka, nem véletlenül nevezik a Dhaulagirit a „Viharok hegyének”. A gerincen olyan hóátfúvások alakulhatnak ki, amiket nem lehet átlátni.

Nagyításhoz kattintson a képre!
Magar gyerekek

Több olyan expedícióval találkoztunk az alaptáborban, akik nem először próbálkoztak a hegy megmászásával. Õk mesélték, hogy az előző évben olyan rossz időjárás uralkodott, hogy nem tudtak a csúcs közelébe jutni.

Három spanyol és egy-egy holland, iráni, olasz és kazah hegymászócsapat táborozott a 4600 méteren lévő alaptáborban, a Dhaulagiri keleti falának tövében. Mi tettünk egy kört a hegy körül, nyugatról Magar-földről érkeztünk, átmentünk a keleti oldalra, majd dél felé hagytuk el a vidéket. Ez önmagában is a világ egyik legcsodálatosabb magashegyi túrája, de mi ráadásul a hegyet is megmásztuk, igaz, a csúcsra egyedül én jutottam fel.

Az alaptáborba jelentős késéssel, május utolsó napjaiban, a szezon végén érkeztünk meg. Mire mi letáboroztunk, az összes többi csapat már régen akklimatizálódott, már vagy három hete ott voltak. Õk már csúcstámadásra mentek, amikor mi még csak megkezdtük az akklimatizálódást. Folyamatosan rossz idő volt, így hát hiába értek sokkal korábban oda, nem jártak sikerrel. Tíz nap után úgy éreztem, most már megpróbálkozhatok a hegy megmászásával.

Csúcstámadás
– Mikor indult a csúcstámadás?

– A csúcstámadást sokáig lehetetlenné tette az időjárás. Hiába volt lent szép az idő, a csúcson egészen cudar időjárási viszonyok is lehettek. A csúcstámadás négy napos előre gondolkodást feltételez, ezért az időjárás-előrejelzésekre támaszkodtunk. A csúcstámadásra négyen indultunk: Babcsán Gábor, Mécs László, Ugyan Anita és jómagam. Kollár Lajos nem támadó mászó, ő kapcsolattartó-szervező, Szendrő Szabolcs pedig egészségi problémákkal küzdött, így nem sikerült olyan ritmusban akklimatizálódnia, mint a többieknek. Egyébként ő az a neves magyar hegymászó, aki tinédzser korában egy vonatbalesetben elveszítette bal lábfejét.

Nagyításhoz kattintson a képre!
A „Viharok hegye” napfényben

A táborépítésekben és a csúcstámadásokban így végül is négyen vettünk részt. Nekem személy szerint két csúcstámadásom is volt. Az elsőre a magyar csapatból egyedüliként indultam el. Az összes ott lévő expedíció egy utolsó közös rohamot indított a csúcs meghódítására, és én csatlakoztam hozzájuk. A rossz idő miatt azonban a csúcs elérése meghiúsult. Egyedül az olasz csapat jutott fel, akik egy nappal korábban indultak, és szép időt fogtak ki fent a csúcson. Mi az időjárás-előrejelzésben bízva egy nappal későbbre időzítettük a csúcstámadást, de viharba ütköztünk. Az összes csapat sikertelenül vonult le a hegyről, feladva az expedíciót.

A második csúcstámadásra kizárólag mi négyen indultunk el, Kollár Lajos és Szendrő Szabolcs pedig a levonulásunkat segítették.

Tudtuk, hogy ez lesz az utolsó lehetőségünk, a csúcs megtámadását nem lehet halogatni, hamarosan beáll a rossz idő, megérkezik a monszun, és el kell hagyni a vidéket.

Ám az időjárás már ekkor is nagyon megnehezítette az előrejutást. A monszun megérkezte előtt ugyanis egy erőteljes felmelegedés volt tapasztalható, eléggé felolvadtak a hómezők. Mivel nappal indultunk el, nagyon kimerített minket a meleg. Nehezen jutottunk előre a mély hóban. Ezért aztán taktikát váltottunk, és éjszaka mentünk, amikor fagyott a talaj és jobban lehet haladni. De mire erre rájöttünk, már eléggé kimerültünk, és tisztán látszott, hogy az eredetileg elhatározott terv szerint nem érünk fel a csúcsra. A felszerelés továbbcipelése olyan energiaveszteséget jelentett volna a számunkra, hogy nem lett volna sok esélyünk följebb jutni. Elhatároztuk, hogy kockáztatunk, és a felszerelés nagy részét hátra hagyva ostromoljuk meg a csúcsot. Ezt az extrém mászást – azaz hogy sátor, főző és minden elvileg nélkülözhető felszerelés nélkül éjszaka támadjuk meg a csúcsot – Babcsán Gábor már nem vállalta. Így Mécs Lászlóval és Ugyan Anitával hármasban mentünk tovább.

Fent a csúcson
– Mikor értél fel a csúcsra?

– Az első éjszakán együtt haladtunk, s eljutottunk 7200 méterre, a csúcs előtti utolsó táborhelyig. Nappal pihentünk, de az éjszakai mászásnak már csak én indultam neki, Mécs László és Ugyan Anita is úgy döntöttek, hogy visszamennek.

Nagyításhoz kattintson a képre!
A csúcson erdélyi zászlóval

Magamra maradtan, egyedül másztam tovább. Én sem gondoltam, hogy komoly esélyem lenne a csúcs elérésére, de mégis ott volt előttem a lehetőség, amiért évek óta küzdöttünk. Meg kellett próbálnom mindenképpen. Úgy döntöttem, hogy a legvégsőkig elmegyek, ameddig fizikailag lehetséges.

Kezdetben jó idő volt, szépen haladtam előre. Később belekeveredtem egy nagy viharba, de olyan „küzdős kedvemben” voltam, hogy rendületlenül mentem tovább. Mély havas részeken verekedtem át magam az esélytelenek nyugalmával. Közben már a kiszáradás veszélye is fennállt. Így értem el reggel hét óra felé a csúcsgerincet, ami nem jelentett könnyebbséget, mert technikailag igen nehéz rajta a mászás. De tudtam uralni a helyzetet és mentem tovább. Újabb négy óra múlva, május 27-én 11 óra tájt értem el a Dhaulagiri 8167 méter magas csúcsát.

Kibontottam a magyar és az erdélyi zászlót, készítettem néhány felvételt, és rövid pihenő után visszaindultam a hegyről.

Megvan a hetedik!
– Mik az idei tervek? Melyik hegyet „támadjátok?”

– A Dhaulagiri a negyedik nyolcezer méter feletti hegycsúcs, amelynek én voltam az első magyar megmászója, és a hetedik magyarok által meghódított csúcs. A célunk az, hogy a magyar expedíciós hegymászók mind a 14 nyolcezer méter feletti csúcsot elérjék. Ennek érdekében 2003-ban létrehoztuk Kollár Lajossal és Mécs Lászlóval a Magyar Himalája Expedíciók sorozatát.

Jövőre a Gasherbrum I-es az egyik cél, amelynek 2003-ban már egyszer majdnem eljutottam a tetejére, csak a vihar miatt egyszerűen nem láttam, hogy merre van a csúcs. A másik célunk pedig a K2, amelyet 2005-ben nem sikerült meghódítani. 2007-ben tehát egyszerre két nyolcezres csúcs megmászását tervezzük egy expedícióval, ami egyedülálló a maga nemében. Lesz miről hát mesélnem 2007-ben is…

Egy aggódó, de büszke anyuka
– Kedves Edit, mit szól ahhoz, hogy Zsolt ismét megpróbálkozik a K2-vel, ami a világ egyik legveszélyesebb hegye?
Nagyításhoz kattintson a képre!
Az expedíció a sikeres csúcshódítás után.
Elöl: Szendrő Szabolcs, Erőss Zsolt, Kollár Lajos.
Hátul: Ugyan Anita, Babcsán Gábor, Mécs László

– 1996 óta szoktatom magam ahhoz, hogy Zsolt veszélyes sportot űz. Ám egy édesanyának nehéz megszoknia ezt. Én pozitívan állok hozzá; soha nem szoktam siránkozni, hogy édes kisfiam, vigyázz magadra, jaj, csak nehogy valami bajod legyen, ne menj oda. Amíg ő mászik, én itthon meditálni szoktam. Nagyon szép jógával egybekötött meditációs kazettáim vannak. Ebből merítek erőt, pozitív energiákat.

– Mit érzett akkor, amikor 2002-ben Zsolt első és mindmáig egyedüli magyarként megmászta a világ legmagasabb hegyét?

– Nagy öröm volt a számomra. Sok tragédia történt már azon a hegyen, és amikor meghallottam, hogy épen és egészségesen tér haza, és mindezen felül ilyen nagy dicsőséget is szerzett hazájának, nagyon boldogság öntött el, és rettentően büszke voltam rá.

– Meg szokták állítani a vörösváriak, hogy mi van a fiával, hol mászik éppen, mit csinál?

– A szomszédok, ismerősök gyakran kérdezősködnek, vagy ha újságban olvasnak róla, elhozzák, megmutatják a cikket. Szóval, nagyon rendesek az emberek. Remélem, még sok nagyszerű eredménnyel büszkélkedhetek el nekik…

Ennek reményében kívánok az újságolvasók nevében is jó mászást és újabb nagyszerű sportteljesítményeket a legnagyobb magyar hegymászónak, Erőss Zsoltnak és rengeteg „büszkélkedni valót” édesanyjának, Editnek.

Fogarasy Attila

Fotók: Erőss Zsolt
(Forrás: www.hoparduc.hu)

 

ELŐZŐ OLDAL 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 - oldal KÖVETKEZŐ OLDAL
FEL A LAP TETEJÉRE