ELŐZŐ OLDAL 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 - oldal KÖVETKEZŐ OLDAL

14. oldal Személyes történelem

1956 Vörösváron
Egy „vörösvári srác” az 50. évfordulón

Koszorúk és mécsesek lepik el október 23-án az 56-os emlékművet a Hősök terén. Az ünnepségnek már vége, az emberek kisebb csoportokban beszélgetnek. Volt és van miről. 1956 nem egy közhelyes, kiüresedett ünnep. Nem fellobogózott díszlet. Nem öltönyös szavalat. Nem egyenkardos díszmenet. Hanem lüktető vér és hazafiság. Megélt erkölcs és meggondolt gondolat. Mindennap állásfoglalásra késztet. Elszámoltat. Cselekvésre hív.

Tizenhat évesen
Nagyításhoz kattintson a képre!
Holitska István 16 éves korában

Egy jól öltözött, elegáns úr a koszorúkat fotózza. A beléjük kötött virágok vádlón erősítik fel az emlékműre kitett lyukas trikolor színeit. Vérpiros az a zászló, s középen a fájdalmas lyuk mintha egy kerek kútkáva lenne, a magyar történelem feneketlen mélysége fölött.

– Csak én jöttem haza, egyes egyedül? – kérdezi tőlem a jól öltözött úr, s szavaiban szemrehányás érződik azokkal szemben, akik 50 évvel ezelőtt vele együtt hagyták el a szülőföldet, szülőfalut és messzi idegenben kerestek szabadságot, emberhez méltó életet és új hazát. A szabad életet, biztos megélhetést mindannyian megtalálhatták, de vajon házat s hazát egyaránt megleltek-e az idegenbe szakadt-taszított magyarok? Erre nem egyértelműek, s nem fájdalomnélküliek a válaszok. „Haza” – mondja a kisimult arcvonásokkal bíró elegáns úr, kinek itthoni kortársait kétségkívül jobban megnyúzta az idő és a gondok. Õ elment, szakmai karriert csinált, családot alapított, otthont teremtett. Sikeres, elégedett ember. De vajon hová tartozik, kicsoda ő? Fél évszázada nem Magyarországon él, ám mégis így mondja, ha visszalátogat Vörösvárra: „Hazajöttem…”

Igen, hazajött, s évenként három-négy alkalommal is örömmel teszi ezt. Õ Holitska István a Pozsonyi utcából. Néhány nappal az ünnepség előtt találkoztam vele legjobb vörösvári barátja, Elsandt György házában. Akkor arra kértem, meséljen nekem az ötven évvel ezelőtt történtekről, és arról, miért volt kénytelen elhagyni szülőfaluját. Az alábbiakban az általa elmondottak olvashatók.

Ötven évvel ezelőtt ő is egy átlagos vörösvári srác volt, s mindössze 16 évesen került olyan történelmi események közepébe, amelyek forgószélként röpítették őt távol otthonától.

Cseh és sváb származású ősök sarjaként látta meg a napvilágot a Pozsonyi utcában. Itt élte szüleivel és két leánytestvérével a többi egyszerű vörösvári srác életét. Az általános iskola elvégzése után ipari tanuló lett, géplakatosnak készült. Az iskola és a gyakorlóhely Budapesten volt, ahová nap mint nap vonattal járt be. Egészen a forradalom napjáig.

Porba hull a vörös csillag
Nagyításhoz kattintson a képre!
A vörösvári szovjet hősi emlékmű
az ötvenes években

– Emlékszem, október 22-e hétfőre esett, s én, ahogy máskor is, bementem az iskolába – gombolyítja az emlékezés fonalát pohár bor mellett Holitska István. – Akkoriban már lehetett érezni, hogy valami készül. A városban megjelentek a másnapi tüntetésre hívó plakátok. Mi nem nagyon értettük még, miről van szó, de a levegő vibrált a feszültségtől. Másnap már nem tudtam bemenni az iskolába, mert a vonat nem közlekedett. Csak két nappal később jutottam be két társammal Pestre, de ekkor már nagy volt a zűrzavar. Az utcákon halottak hevertek a törmelékek közt. Számomra ez sokkoló volt, hiszen még 16 éves sem voltam. Sosem felejtem el: az egyik halott katona félig rágott csirkecombot tartott a kezében, így érte a gyilkos lövés. Szörnyű látvány volt. Ráadásul az egyik utcában megkértek minket, hogy segítsünk a halottakat teherautóra rakodni. Erőt vettünk magunkon, és segítettünk. Életünk addigi legnehezebb napja volt ez. Nagy nehezen jutottunk csak haza, Újpesten sikerült vonatra szállnunk.

Közben lassan megértettük, hogy mi is történik voltaképpen körülöttünk. És akkor már nem kellett biztatni minket, mit is cselekedjünk. A sok elfojtott érzés, düh kitört belőlünk. Társaimmal együtt levertük a vörös csillagot a Hősök téri óvodáról, a téren lévő szovjet hősi emlékmű obeliszkjére pedig kötelet vetettünk és ledöntöttük. A kötelet én magam szereztem az egyik szomszédos házból. Hatalmas üdvrivalgás közepette hullott a gyűlölt kőoszlop a porba. Akkor egyikünk sem gondolt bele, hogy milyen következményekkel járhat ez később. Boldogok voltunk, örültünk a szabadságnak.

Holitska István ma is zaklatott szavakkal meséli el, milyen érzések dúltak akkoriban egy átlagember lelkében: gyűlölet, keserűség és tehetetlenség:

– A mai fiatalok tán meg sem érthetik, mit is jelentett akkor számunkra annak az emlékműnek a ledöntése. Ennek megértéséhez abban a hazug és igazságtalan korban kellett élni. Akkoriban nem lehetett semmit kapni, mindennaposak voltak a sorban állások. Teljes volt az elkeseredettség. A rendőrök nyíltan megverték az embereket az utcán, ha ahhoz volt kedvük. Mindenki félt. A gyűlölet forrt az emberekben. Az öregebbek mindig azt mondogatták: „átkozott ruszkik, mindenről ők tehetnek”. Így aztán mindent gyűlöltünk, ami velük kapcsolatos volt: a megszálló szovjet hadsereget, a kommunizmust, a rendőrséget, az ÁVÓ-t. Különösen gyűlöltük az intézményeken a vörös csillagot s a Hősök terén lévő szovjet hősi emlékművet. A haragunkat ezért is töltöttük ki nyomban rajtuk. De csak a kommunista rendszert és a jelképeit gyűlöltük. Mi, srácok gyakran együtt fürödtünk például a Slötyiben az orosz katonákkal, akik Vörösvártól nem messze állomásoztak, többször fociztunk is velük. Eszünkbe nem jutott gyűlölni őket. Nem az orosz népet utáltuk, hanem az őket is bábként mozgató elnyomó rendszert.

Búcsú Magyarországtól

A szabadság napjai hamar leteltek. Néhány boldogságos óra, nap után ismét a félelem és a kétségbeesés lett úrrá Magyarországon. A megtorlás fekete vásznai lengedeztek a szivárványos trikolor helyén. A szabadságharc bukásáról és az ország elhagyásáról így mesél a hajdani szemtanú, a Pozsonyi utcai vörösvári srác:

– Amikor szovjet repülők kezdték bombázni Nagykovácsit, már tudtuk, minden elveszett. Három társammal együtt elhatároztam, elhagyjuk az országot. Édesanyámtól kaptam száz forint útravalót. Õ úgy gondolta, ennyi is elég lesz, úgyis hamarosan visszajövök. Nem így történt. 15 évig nem láthattuk egymást.

Nagyításhoz kattintson a képre!
Holitska István otthonában

A szovjet hősi emlékmű egyik ledöntője elszakadt a családjától, de legalább nem zárták hosszú időre börtönbe, nem hurcolták meg a bosszúért lihegő pufajkás pribékek. November végén indultak útnak, néhány nappal azelőtt, hogy lezárták volna a határokat. István decemberben lett 16 éves.

– Az első nap Tatabányáig jutottunk el. Traktoron, teherkocsin, de főleg gyalog. Ott azután az édesanyámtól kapott 100 forinton vonatjegyet váltottunk, s Kapuvárig vasúton mentünk. Kapuvártól ismét gyalog, egészen a határig. Hideg, fagyos éjszaka volt. Az égboltot egyetlen felhő sem fedte. Jól kivehetőek voltak az őrtornyok, s azt is láttuk, hogy nincs bennük senki. Aztán egyszer csak ott termett két magyar határőr. Egy őzikét vezettek pórázon, kutya helyett. Az őzek felülmúlták a határőrkutyák tudását, előszeretettel alkalmazták akkoriban őket határőrizetre. A két határőr nem tartóztatott fel minket, sőt, felajánlották, hogy csónakkal átvisznek a határon. Így is történt. Később egyikőjükkel az ausztriai gyűjtőtáborban találkoztam. Õ is „megpattant”.

A határ túlsó oldalán két dzsip járt fel s alá és szedegette fel a Magyarországról nagy számban érkező disszidenseket. Wahlenbe, egy régi iskolába vittek minket, ahol már sok magyar volt. Lehettek vagy ötvenen. Teával és vajas kenyérrel fogadtak minket. Éjjel két óra felé érkeztünk oda. A szabad világbeli első éjszakánkat itt töltöttük. A második napon egy helybeli magyar családnál vendégeskedtünk, majd vonatra raktak minket, és Linzbe vittek egy táborba, ahol több száz magyar menekült gyűlt össze. Másfél hétig voltunk itt.

A táborban felvették az adatainkat, és megkérdezték, hová szeretnénk tovább menni. Mi egységesen Németországot választottuk. Mivel akkorra már a déli tartományok telítve voltak, Hannoverbe vittek minket. Én egy ifjúsági otthonban kaptam szállást. Tíz éven át laktam ott. Szerettem volna a szakmámban továbbtanulni, de erre ott nem volt lehetőség, ezért kitanultam a díszkovács mesterséget. Azután, ahogy ez lenni szokott, megnősültem, egy német lányt vettem feleségül, két gyermekünk született. Öt éven át Kanadában éltünk, mivel a nővérem, aki egy nappal korábban menekült el az országból, mint én, ott telepedett le. Később visszaköltöztünk Németországba. Önállósodtam, és mindmáig egy kapukat gyártó cég termékeivel kereskedem.

Ismét otthon

Holitska úr először 1972-ben látogathatott el szülőhazájába. Ekkor ismerkedett meg a nálánál fiatalabb Elsandt Györggyel, akivel jó barátságba kerültek. Évente több hetet tölt Magyarországon. Ma már csak távolabbi rokonai élnek itt. Az időt általában Gyuri barátjával tölti, sokat beszélgetnek a régi szép időkről, hajdani pajtásaikról, elhunyt ismerősökről.

– 1976-ban a húgom a férjével és a gyerekével meglátogatott engem Németországban. Azonmód ott is maradtak. Így aztán büntetésből öt éven át ismét nem kaphattam vízumot Magyarországra. 1985-ben azután édesanyám és édesapám is kitelepülhetett Németországba. Sajnos édesapám már nem érhette meg a szabad, demokratikus Magyarország létrejöttét, és azóta édesanyám is meghalt. Itt élő rokonaim és Gyuri barátom miatt továbbra is rendszeresen hazajárok. Németországban élek, de Magyarország a hazám. Most a forradalom 50. évfordulójára jöttem haza.

Szomorúság és öröm egyaránt van most bennem. Szomorúság visszagondolni a nélkülözésekre, megaláztatásokra, az elesettekre, bebörtönzöttekre. És öröm azt látni, hogy a határok ma nyitottak, és ez egy szabad ország lett ismét. Kár, hogy ebbe az örömbe egy kis üröm vegyül manapság. 500 évig harcolt a magyarság a szabadságáért, és amikorra azt végre kivívta, hajba kap a magyar a magyarral. Németországban mindig nagy figyelemmel kísérik az itteni eseményeket, német barátaim most is gyakran kérdezik tőlem, mi van Magyarországon, hogyan alakulnak a dolgok. Remélem, hogy sikerül megoldani a problémákat és a helyes útra lelni. Ez tisztesség nélkül nem fog menni. Ezt a mostani kormánynak is tudomásul kellene vennie…

Holitska István úr még kattint néhányat digitális fényképezőgépével az ünnepi díszbe öltözött emlékműre, majd miután végképp meggyőződik róla, hogy az 56-os emigránsokat egyedül ő képviselte ezen a szép és kissé nyugtalan évfordulón, elbúcsúzik tőlem is:

– Néhány hét múlva újra hazajövök, akkor talán megihatnánk egy korsó sört valahol – mosolyog rám.

„Két ember között a legrövidebb út egy mosoly” – jut eszembe a bölcsesség és bólintok rá. Miután elválunk, azon morfondírozok, hogy a rendszerváltáskor született vörösvári gyerekek most 16 évesek. Épp olyan idősek, mint a Holitska-fiú is, amikor új életet kényszerült kezdeni egy ismeretlen országban. Nekik már nem kell nélkülözniük és mindenféle súlyos lelki terrort elviselniük, mint 50 évvel ezelőtti társaiknak. És nekik már fel sem tűnik az, mi abban a „szabadság”, hogy ma Magyarországon egy 56-os disszidens azt mondja, „néhány hét múlva újra eljövök”. Õk már el sem tudják képzelni, hogy mit jelentett évtizedeken át egy ránk erőltetett ostoba és hazug rendszerben, szinte légüres térben a vasfüggöny mögött élni. És bár érzik, talán, valójában azt sem tudják, mit jelentett a szabadság levegőjét – ha csak néhány napra, hétre is – teli tüdővel beszívni. De jól van ez így. Ne is tudhassa meg a mai fiatalság, mit jelent „az elveszett szabadság”.

A többit meg majd lerendezzük egymás közt egy pofa sör mellett Holitska úrral.

Fogarasy Attila

Várjuk interjúalanyok jelentkezését, akik szemtanúi voltak a Hősök téri szovjet hősi emlékmű ledöntésének vagy más eseményeknek. – a szerk.

 

ELŐZŐ OLDAL 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 - oldal KÖVETKEZŐ OLDAL
FEL A LAP TETEJÉRE