ELŐZŐ OLDAL 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 - oldal KÖVETKEZŐ OLDAL

18. oldal Sport

Igaly Diána Vörösváron

„Ha az ember az álmaiért megdolgozik, a szerencse is mellé áll.” (I. D.)

Nagyításhoz kattintson a képre!
Igaly Diána az athéni arannyal
(Fotó: Török Tamás)
Tavaly decemberben Vörösváron üdvözölhettük Igaly Dianát, az athéni olimpia koronglövõ bajnokát. A vadászat római istennõjének nevét viselõ világhírű skeetes (a koronglövészet egyik ága) párjával együtt „babanézõbe” érkezett városunkba, egykori sporttársai, Török István és Zsótér Judit öthónapos kislányait meglátogatva. Az itt olvasható interjúrészlet ekkor készült.
– Nomen est omen. Nevedben a sorsod – tartották a latinok. El sem tudnánk téged képzelni másik névvel. Igaz, hogy a szüleidnek sok utánajárásába került, hogy ezt a szép nevet adhassák neked?

– Igen, a Diána név csak néhány évvel születésem után vált hivatalosan is választhatóvá, így amikor én születtem, külön engedély kellett hozzá, hogy megkaphassam. Ha fiú lettem volna, a Hubertus vagy Nimród nevet viselném.

– A névválasztásban nyilvánvalóan a családi tradíciók játszottak döntõ szerepet. Úgy tudom, erdész-vadász családból származol…
Nagyításhoz kattintson a képre!
Édesapjával (archív)

– A nagyapám erdész, a nagymamám édesapja mezõõr volt. Édesapám szenvedélyes vadász volt, élt-halt az erdõért, a természetért.

– Kicsi korod óta járod az erdõt, mondhatni a rengetegben nõttél fel…

– Így igaz, télen-nyáron, hóban-szélben kint voltam az erdõben. Amikor csak szabadidõm volt, a nagyszüleim házának vettem az irányt. Õk a Kamaraerdõ közepén laktak, az erdészházban. A nagypapa majd' negyven évig fõerdész volt, több gyönyörű erdõrészt õ maga telepített, díjakat is kapott érte. Édesapámmal sokat jártuk az erdõt, állatok nyomába eredtünk, megfigyeltük az újszülött kis rókákat, cserkeltünk vaddisznók után vagy csak felültünk a magaslesre és hallgattuk a szarvasbõgést.

– Mikor kezdtél el versenyszerűen lõni?

– 1980 márciusában, 15 éves koromban kezdtem el a skeetet. Édesapám volt az edzõm. Az elsõ komoly sikert 1983-ban értem el a junior EB-n szerzett elsõ hellyel. Attól kezdve sorra nyertem az országos bajnokságokat is. Nagy törést jelentett az életemben édesapám halála, aki edzõként 18 éven át irányította a szakmai munkámat, és akinek oly sok mindent köszönhettem. Édesanyám biztatott, hogy folytassam a versenyzést. Attól kezdve õ lett az edzõm. Vasvári Erzsébet szövetségi edzõ is nagyon sokat segített nekem. Folytattam hát a munkát és 1998-ban megnyertem a világbajnokságot, majd 2000-ben a sidney-i olimpián bronzérmes lettem. Két évre rá újból világbajnok lettem, és 2004-ben, Athénban már a dobogó legfelsõ fokáig jutottam...

Nagyításhoz kattintson a képre!
Karácsony elõtt Törökéknél: Geréb Tibor, Igaly Diána, Török István, Török Adél, Török Fanni, Zsótér Judit (Fotó: Török Tamás)
– Az olimpiai gyõzelem után valósággal megrohantak az újságírók és a riporterek. Nem volt nagyon fárasztó az állandó szereplés?

– 2004 decemberének végéig egyetlen egyszer töltöttem otthon egy vasárnapot. Folyamatosan minden nap úton voltam. Reggel indultam, és általában éjjel vagy hajnalban értem haza. Az egész országban mindenütt élménybeszámolókra, rendezvényekre hívtak. Alig akadt szabad percem. De úgy éreztem, fontos, hogy mindenhová elmenjek, ahová hívnak, és viszonozzam azt a szeretetet, amit kaptam az emberektõl az olimpia idején. A mai napig is gyakran megállítanak az utcán, a bevásárlóközpontokban, érdeklõdnek, autogramot kérnek, gratulálnak – rengeteg szeretet kapok tõlük.

– Aggódva olvastuk az újságokban, hogy komoly akadályba ütközik a pekingi olimpiára való felkészülésed, mivel a budaörsi önkormányzat korlátozta a lõtér használatát. Megoldódtak azóta a problémák?

– Még nem, de bízom benne, hogy rendezõdik a helyzet, és nyugodt körülmények között tudok készülni az olimpiára.

– Az olimpia után is folytatnád sportpályafutásodat?

– Mindaddig folytatom, amíg örömet okoz nekem a lövészet… Sajnos éppen ezt az örömet vették el tõlem, amikor állandó harcot kellett folytatnom a lõtérért. De nem adom fel. Imádok lõni. Ez az éle-tem…

Igaly Diána egyszer egy interjúban a következõket mondta „A lövészet az a sport, amibõl nem lehet megélni, de amiért élni kell.” És való igaz, ezt a sportot, imádni, szeretni kell ahhoz, hogy az ember ilyen szinten, ilyen erõbedobással tudja művelni. Diána élete egybeforrt ezzel a sporttal.

Nagyításhoz kattintson a képre!

Példa õ. Jelkép. Örömmel gondolunk gyõzelmeire, ragyogó aranyaira.

Hajrá, Dia! Pekingbe fel!…

Fogarasy Attila

Egy ifjú mester

Mintha csak tegnap történt volna, hogy a fiamat elõször elvittem taekwon-do edzésre. A sok nyüzsgõ gyerek között ott volt az egyik osztálytársa, Nagy Roland is. Egy idõben rendszeresen figyeltem az edzéseiket, s magam is kipróbáltam a taekwon-dot. Sok lelkes és ügyes fiúval és lánynyal találkoztam itt. Ilyen volt Roland is, igazi örökmozgó, néha kissé szertelen, de nagyon tehetséges.

Nagyításhoz kattintson a képre!
Edzés közben. Jobb oldalon: Nagy Roland

És kitartó, mert míg egykori társai közül sokan másfelé kanyarodtak az évek során, õ megmaradt a taekwon-do mellett. Attól függetlenül is, hogy éppen melyik világszervezethez tartoztak. Ez példaértékű elkötelezettséget és sportszeretetet mutat. Ennek az eredménye, hogy Roland 2006 szeptemberében Németországban sikeresen levizsgázott 1 danra. Ezzel a Vásár téri általános iskola nyolcadikos tanulója feketeöves mester lett, ami elismerésre méltó teljesítmény. Huber András és Vékony Lilla után õ a harmadik pilisvörösvári taekwon-do mester. Itt az idõ, hogy mások is megismerkedjenek vele.

– A bátyám, Krisztián kezdett el taekwon-dozni, és én fiatal gyerekként gyakran ott voltam az edzésén. Amit tõlük láttam, a sarokban megpróbáltam én is megcsinálni. Addig-addig utánoztam a nagyokat, amíg egyszer csak odamentem Ébend Gáborhoz, és megkértem, hogy foglalkozzon velem is. A mester rábólintott, és ezután már én is beállhattam edzeni. Ezeket édesanyám elmondásából tudom, hiszen csak négy éves voltam akkoriban, így túl sok mindenre nem emlékszem abból az idõszakból – mondja Roland.

– De arra nyilván igen, hogy késõbb milyen tanítvány voltál?

– Hát, ezt inkább Ébend Gábor tudná megmondani. Szerettem edzésre járni, de szerettem beszélgetni is, ami munkában nem a legelõnyösebb. Nem csoda, hogy gyakran kellett például büntetõ fekvõtámaszokat nyomnom. De hát gyerek voltam…

– Mit szerettél meg a legjobban a taekwon-doban?

– A rúgásokat és a formagyakorlatokat. A küzdelmet sokáig nem szerettem annyira, de most már azt is egyre jobban kedvelem. Fontos volt, hogy mozoghattam, hogy csinálhattam valamit iskola után. Ez ma is jó érzést ad, és a sport segít levezetni a feszültséget is. Ezen kívül járok még hapkidora (szintén koreai eredetű harcművészet – a szerk.) ami nagyon jól kiegészíti a taekwon-dot.

– Te igazán nem unatkozol, hiszen jársz a zeneiskolába is…

– Valóban, ott dobolni tanulok, a Kolibri Egyesületben pedig már régóta táncolok is. Most jutottam el odáig, hogy versenytáncos is lettem.

– Hogy bírod mindezt a tanulás mellett?

– Néha elfáradok, de bírom. A tanulással nincs gond, korábban jeles voltam, hetediktõl pedig kitűnõ vagyok. A Berzsenyi Dániel Gimnáziumba jelentkeztem, remélem, felvesznek.

– Az osztálytársaid mit szólnak hozzá, hogy fekete öves mester lettél? Apropó, az öveden van egy piros csík is. Miért?

– Túl sok embernek nem mondtam el, hogy fekete öves lettem, de azért tudnak róla. Úgy veszem észre, tisztelik, amit elértem. Az övemen egyébként azért van piros csík, mert még nem töltöttem be a 15-ik életévemet. „Kiskorúnak” számítok még, ezért noha megvan az 1 danos vizsgám, csak 15 éves korom után hordhatom a teljesen fekete övet.

– Mit kellett teljesítened a dan vizsgán?

– Az 1 danos formagyakorlat és formai küzdelem bemutatása mellett, valódi küzdelemben és önvédelemben kellett helytállnom, valamint erõtöréseket és speciális töréseket is végre kellett hajtanom. 6 danos mesterek elõtt vizsgáztam, egyikük az ETF (Európai Taekwon-do Szövetség) megalapítója volt.

– Szép munka… De túl ezen a kézzelfogható eredményen, hogy érzed, mit adott neked a taekwon-do?

– Sokkal komolyabb lettem, ma már például nem beszélek az edzéseken, és megtanultam a feladatra koncentrálni. Azt hiszem, ezek a mindennapokban is fontosak. Én ezt az egészet nem annyira sportnak, inkább harcművészetnek fogom fel. Ez az, ami igazán tetszik és vonz benne.

Íme egy fiatalember, aki elkezdett és végre is hajtott valamit. Persze, voltak közben megingásai, de úgy tűnik, jól döntött, hogy nem adta fel. Abban a szerencsében van részem, hogy mert láttam és emlékszem, össze tudom hasonlítani az egykori és a mostani Nagy Rolandot. Tanúsíthatom, hogy az évek során az egykori tűzrõlpattant legénybõl egy vidám, és mégis komoly fiatalember lett. Gratulálok, és további jó utat kívánok!

Várhegyi Ferenc

Ünnepi foci

Március 15-ike közösségi ünnep – vagy az kellene, hogy legyen. A közösségi élmény – és nem az egyik kereskedelmi televízió mostanában divatos falkázására gondolok – minden ember életében meghatározó jelentõségű lehet. Erre az egyik legjobb lehetõséget a sport adja, akár szurkolóként, akár résztvevõként éljük át az eseményt.

Pilisvörösvárott március 15-én fociztak az emberek. Nem mindenki persze, de sokan. Nemes küzdelemben összemérték erõiket, néhány sör mellett megbeszélték a történteket, majd békésen hazamentek. Jó volt köztük lenni. Ott állni a kézilabda- és a műfüves futballpálya mellett, élvezni a napsütést, a mérkõzéseket, a szellemes beszólásokat, az együttlétet.

Nagyításhoz kattintson a képre!A sportélmény mellett ez az ilyen rendezvények legfõbb értéke. A focipályán, vagy mellette megszűnnek a különbségek. Teljesen mindegy, hogy ki melyik pártnak, szervezetnek a tagja, vagy szimpatizánsa, hogy kétkezi munkásként, tanárként, vállalkozóként, vagy éppen újságíróként keresi a kenyerét. Itt csak emberek vannak és együtt átélt közös élmények.

Bárcsak mindenütt rendeznének ilyen focitornákat. Lehet, hogy elõrébb tartanánk közös dolgaink rendezésében, ha idõnként levetnénk a hivatalos gúnyát, és focimezbe bújva megtalálnánk önmagunkat. A játszó, a bosszankodó, az örülõ, az egymásért küzdõ embert. Aki nem ellenségnek, hanem ellenfélnek, de még inkább játszótársnak tartja a másik felet, vagy csapatot.

Azt hiszem, 2007. március 15-én Pilis-vörösvárott ezt sikerült megvalósítani. Remélem, az immár 16-ik alkalommal megrendezett kispályás amatõr labdarúgó torna, még sok szép tavaszt ér meg. 1992-ben a cserkészcsapat kezdte szervezni, az utóbbi néhány évben, és most is, már a FIVE rendezte meg – jól. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a vörösvári „Március 15-e Kupa”, immár hagyomány. Olyan hagyomány, amelyet érdemes megtartani és továbbfejleszteni.

A mostani tornán nem kevesebb, mint 19 csapat indult el, reggel nyolctól, délután ötig pattogott a labda. A végsõ gyõzelmet a Waldi csapata szerezte meg, a Wuttmann és a Dzsébri Szoft elõtt. Gratulálunk a játékosoknak, csapatoknak a kitűnõ teljesítményekhez, gyõzelmekhez. És hadd mondjuk ki, hogy velük együtt mi is nyertünk. Az egybetartozás élményét, amire manapság nagy szükségünk van, vagy lenne.

Folytatás a tervek szerint május elsején. A szervezõk a siker láttán úgy gondolják, ezt a vitatható emlékű napot egy újabb közösségi élménnyé lehetne formálni. A magam részérõl üdvözlöm a kezdeményezést.

Várhegyi Ferenc
Fotó: Török István

 

ELőZő OLDAL 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 - oldal KÖVETKEZŐ OLDAL
FEL A LAP TETEJÉRE