Flash Player -letöltése szükséges a megtekintéséhez.

XII. évfolyam 5. szám 2012 május
KezdőlapElőző oldal
Következő oldal

Felújított határszéli keresztek

Pilisvörösvár határát az utak mentén ma táblák jelzik. Egykor azonban nem csupán az informálódás volt fontos, ha valaki egy településhez ért. Eleink kőkereszteket állítottak a határba – fogadalomból, hálából, vagy egyszerűen csak azért, hogy emlékeztessenek az Isteni Megváltó kegyelmére, ami hitük szerint végigkísérte földi életüket.
Nagyításhoz kattintson a képre!
„Ó Jézus, add, hogy szenvedésed, keserű halálod és kínjaid, ha majd eltávozunk, javunkra váljanak. Nézd, ó hívő keresztény, ő a te megmentőd, Jézus Krisztus.”

Városunk ki- (vagy be-) vezető útjai mentén mindenütt kőkeresztek állnak: a főváros felé a Budai úton, az útőrházzal szemben; Csobánka felé a temető előtt; a Szántói úton (a keresztet ma a Szent Erzsébet otthon udvarán találjuk); Piliscsaba irányában pedig az „Öreg országút”, a Piliscsabai út mentén (az egykori országút arra haladt). Ezeket az 1800-as évek végén, illetve az 1900-as évek elején állították. Azóta több mint egy évszázad telt el, így némelyikre már igencsak ráfért a felújítás.

A Budai úti keresztet 1882-ben Iflinger András és felesége, született Pfeiffer Mária állíttatta, és a felirat tanúsága szerint a süttői Szakmáry Károly készítette vörös márványból. Az idő persze megviseli még a márványt is, ezért az adományozók leszármazottai úgy döntöttek, ideje felújíttatni. Rendbe is hozatták a keresztet a Renessaince Kft.-vel, és a szűk körű, de ünnepélyes megáldásra április 21-én került sor.

A forgalom zaja miatt elkélt a hangosítás a rövid szertartás idejére, amelyet Balla Sándor plébános tartott. Bizonyára  jóval többen járnak erre nap mint nap, mint 130 évvel ezelőtt, de kevesebben állnak meg a feszületnél, hogy – mint egykor szokás volt – kalapot emeljenek, keresztet vessenek, vagy elmondjanak egy rövid fohászt.

Nagyításhoz kattintson a képre!
„Ó, Jézus édes Neve! Kegyelmes szíved felüdíti lelkemet és enyhíti fájdalmamat. Ha csak Rád gondolok, új erőre kapok, szívem is a testemben vidámabban dobog.”

Több lehetőség van erre a város másik kivezető útja mentén, a temető előtt álló keresztnél, ahol a fa árnyékában meg is pihenhet az arra járó. Ezt a keresztet is ugyanaz a család állíttatta, de 10 évvel később, 1892-ben. „A keresztet édesanyám anyai nagyapja állíttatta, a történet alapján – amit én édesanyámtól ismerek – két okból: egy betegségből való felgyógyuláskor tett fogadalom volt az egyik oka, másrészt azért is állíttatták, hogy a Vörösvárra érkezőket figyelmeztesse a krisztusi áldozatra. Tehetős emberek voltak, meg is engedhették maguknak”– meséli Piehl János. A két keresztet a család, az egykori adományozók leszármazottai újíttatták fel. „Édesanyám nagyon szerette nagyszüleit, és szívén viselte a keresztek ügyét. Halála előtt felújíttatta a feliratot a temető előtti kereszten, és arra kért minket, viseljük gondját.”

A Csobánkai úti kereszt megáldására is ugyanezen a napon került sor. A résztvevők a Budai útról egyenesen a temetőhöz mentek, ahol még többen csatlakoztak hozzájuk. A szertartást a Nemzetiségi Fúvószenekar tette ünnepélyesebbé.

Jó, hogy még 120-130 év elmúltával is van, aki gondját viselje ezeknek a kereszteknek. És jó, hogy az útjaink szélén nem csupán információs és hirdető táblák meredeznek, hanem ott áll az a néhány feszület is, emlékeztetve arra, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember”.

„Én egy konzervatív beállítottságú ember vagyok – mondja Piehl János –, részben az ősök iránti tisztelet vezérelt, részben pedig a hitem. Én azt hiszem, hogy a keresztállítás nem korhoz kötődik, hanem inkább a hithez.” És hogy ez mennyire így van, azt az a tény is bizonyítja, hogy hamarosan újabb kereszttel gazdagodik Vörösvár. Amióta ugyanis az országút új nyomvonalon halad, Piliscsaba felől a 10-es út mentén nem várja kereszt az érkezőt. Az állíttatók, Lukács Gábor és Lukácsné Szarka Ágnes már egyeztettek az önkormányzattal egy műkő-keresztről, amely a Klapka utca és a Deák Ferenc utca csatlakozásánál lévő, háromszögletű füves területen fog állni. Remélem, hamarosan ennek a megáldásáról is hírt adhatunk!

Sólyom Ágnes
További fotóink a 2. oldalon »

A húsbolt és gazdája
avagy mit ér az ember, ha kulák

Nagyításhoz kattintson a képre!
FETTER ISTVÁNnak a város önkormányzata 2005-ben Pilisvörösvár díszpolgára posztumusz címet adományozott
Múlt havi számunkban elkezdtünk egy sorozatot, amelyben a város régi épületeit mutatjuk be olvasóinknak, olyan emberek történetein keresztül, akik ott éltek, vagy valami az épülethez köti őket. Bár Fetter Istvánról már többször is olvashattak a Vörösvári Újság hasábjain, mi most mégis arra kértük menyét, Fetter Lőrincné Mariska nénit, hogy meséljen egy kicsit az egykori Húsbolt épületéről és a hozzá fűződő emlékekről. Mariska néni készségesen, kedvesen tett eleget a kérésnek.
Fetter István, a hentes

Apósom, Fetter István 1900-ban született, négy gyermek közül a legidősebbként. Az ő édesapja is hentes volt, ez egy ilyen hentes dinasztia. Édesapja a halálos ágyán rábízta fiára a családot. Ő akkor 14 éves volt, annak rendje-módja szerint kitanulta a hentes szakmát. Annyira komolyan vette az ígéretét, hogy minden erejével, kézzel-lábbal, foggal-körömmel dolgozott, felfejlesztette a húsboltot. A végén már 20 emberrel dolgozott, hentesáru-gyártással is foglakozott. Az embereknek télen-nyáron munkát adott, még a nehéz időkben is. Akkor teljesen más jellegű munkát adott nekik, pl. a földeken. Csupa szív ember volt, ha valaki bement vásárolni, az áruja mellé mindig kapott jó szót, kedvességet, sőt gyakran olyan húst is, amit nem is kért. Olyan ember volt, aki az adott szavát megtartotta. Kétszer tönkre is ment emiatt. Az volt a nagy szerencséje, hogy a lovasberényi gróf Cziráky birodalom intézője barátja volt, és a tőlük kapott kölcsönökkel mindig talpra tudott állni. Másodszor a nagy bányászsztrájk idején ment tönkre, mert ingyen adta a húst a bányászoknak, nemcsak hitelbe.  Volt egy üzletük a Bányatelepen is, melyet az édesanyja vezetett kedvtelésből, és nem pénzért, hanem csupán köszönömért árult.

Nagyításhoz kattintson a képre!
A háború, az üzlet államosítása

A háború idején bevonult katonának, de nem is kellett volna, mert aki 20 embert foglalkoztatott, annak nem kellett. Neki húsüzeme is volt, nemcsak hentesboltja, a nagy cégeknek is szállított árut a városba. De mindig bevonult, fogságba is esett, és 33 hónapig volt orosz fogságban. Mikor hazajött, a felesége nem ismerte meg, mert 126 kilóról lefogyott 55 kilóra, és amikor belépett az üzletbe ’46-ban, a felesége koldusnak nézte. Akkor már a férjem neve alatt ment az üzlet, de már nem annyi segéddel meg szakemberrel, hanem kisebb volumenű volt.  A férjem ’48-ban bevonult, akkor a Nyugat Pest Megyei Népbolt bérbe vette az üzletet – akartuk, nem akartuk, bérbe kellett adni. Aztán ugye jött az államosítás, és fondorlatos módon ezt is államosították, de csak a húsüzemet, a lakásrészt nem. Mi is ott laktunk, adót fizettünk sokáig, és a végén kiderült, hogy az egész államosítva van. Így földönfutóvá tették ezt a szerencsétlen embert. Amikor visszajött a fogságból, először is beteg volt, hónapokig kórházban volt. Kuláklistára is került, elkobozták a búzatermését, melyet a bírónő megetetett a disznóival. A mostani vasbolt helyén ki is volt téve a szégyenplakát, hogy „Fetter István, a kulák, üszkös búzát termelt”.

Nagyításhoz kattintson a képre!
Fetter Lőrincné
Marika néni
Fő utca 91. – a húsbolt

Az utcafronti épület volt a húsbolt, mögötte hátrafelé a lakás, meg műhely, füstölő volt, istálló és még vágóhíd is.  Meg kellett oldani valahogy a rengeteg hús tárolását is. Régen nem voltak elektromos hűtőszekrények, hanem jégszekrények voltak. Az udvarban is volt egy hatalmas jégverem, azon kívül a temetőn túl van egy hatalmas rét, ott a domb alatt is volt egy óriási jégverem, és télen annyi jeget termeltek a réten, ami egész évre elegendő volt. Onnan hozták át ide, az udvarban lévő jégverembe. A jégszekrények úgy működtek, hogy hatalmas szekrények voltak, fent egy óriási nyílás, oda betöltötték az összetört jeget, az kétoldalt lecsurgott, és így hűtötték a húst. Mikor elolvadt, mindig le kellett engedni, kb. hetente egyszer az alul lévő csapon.

 

Nagyításhoz kattintson a képre!
A Fő utca 91. egykor (fent) és ma

Amikor apósomat levették a kuláklistáról, a kultúrházban óriási tömeg volt, és mindenki magasztalta. De vissza a vagyonából nem kapott semmit, szegény emberként halt meg, és amit a gyerekeinek gyűjtött, az is elveszett. Az épületek később sem kerültek vissza a család tulajdonába, sem a húsbolt épülete, sem a rendőrségé. A mi fiaink közül senki sem lett már hentes, elment tőle a kedvünk. Ilyen emberekkel, mint apósom és a családja, ritkán lehet találkozni… szerencsés vagyok, hogy ilyen családba kerültem.

Lejegyezte: Palkovics Mária

KezdőlapElőző oldal
Következő oldal
Copyright © 2008 Pilisvörösvár Város Önkormányzata