Hazai domboktól a nagy körversenyekig

Vörösváron a kerékpárosok ugyanúgy hozzátartoznak a tájhoz, mint a Pilis dombjai. Kora reggel már feltűnnek az első bringások az utakon: van, aki kikapcsolódni indul, más az egészségéért teker, és akadnak olyan gyerekek is, akik még nem tudják, hogy egyszer talán a világ legnagyobb versenyein állnak majd rajthoz. 

Fetter Erik egykor közéjük tartozott. A PCCC edzésein, a pilisi erdei ösvényeken és a helyi versenyeken nőtt fel, ma pedig már a magyar kerékpársport egyik legismertebb alakja, aki a Giro d’Italián is rajthoz állhatott. Mégis úgy beszél Pilisvörösvárról, mint aki soha nem szakadt el igazán innen.

Ha visszagondolsz, volt olyan pillanat, amikor eldőlt, hogy kerékpárversenyző leszel?

Inkább azt mondanám, hogy ez szépen alakult ki. Gyerekként több sportot is kipróbáltam, fociztam, kosaraztam, de már akkor is bringáztam. Hatévesen indultam az első versenyemen, úgyhogy szinte egész életemet végigkísérte a kerékpár.

A sport szeretete családi örökség?

A sporté igen, a kerékpáré nem. Apukám, Fetter György futó volt, élsportolóként versenyzett, de bringázni a bátyám miatt kezdtem el. Pilisvörösváron működik a PCCC, egy nagyon jó kerékpáros klub. A bátyám lement edzésre, én pedig kisöcsként természetesen követni akartam. Így kezdődött minden. Külön öröm számomra, hogy apukám a mai napig foglalkozik a gyerekekkel, és a pilisvörösvári bringasuliban sokan ugyanazon az úton indulhatnak el, amin én is elindultam. 

Milyen volt az a hatéves kisfiú?

Szerintem ugyanolyan, mint a mai gyerekek. Nem az járt a fejemben, hogy profi sportoló leszek, csak szerettem kint lenni. Tekertünk az erdőben, ugratgattunk, megálltunk beszélgetni, aztán mentünk tovább. Az egész egy nagy kaland volt.

Talán ez az oka, hogy soha nem érezted tehernek az edzéseket?

Valószínűleg igen. Nem voltak komoly hullámvölgyeim. Ahogy egyre több verseny jött, úgy nőtt bennem a vágy, hogy jobb legyek. Ha valami nem ment, megpróbáltam fejlődni benne. Ez valahogy természetes volt.

Mit adott neked a sport gyerekként?

Azt, hogy a munka meghozza az eredményt. Ez talán a legfontosabb tanulság. Hogy semmi nem történik magától. Ha valamiért hosszú ideig dolgozol, annak egyszer lesz eredménye. Ez nemcsak a sportban igaz, hanem az életben is.

Melyik sikered áll a legközelebb a szívedhez?

A felnőtt országos bajnoki címeim mindenképpen, és a franciaországi profi győzelmem is. Huszonegy éves voltam, amikor sikerült nyernem. Az ilyen pillanatok különlegesek, mert amikor a dobogón állsz, és megszólal a magyar Himnusz, akkor egy pillanatra minden munka, minden lemondás értelmet nyer.

Kívülről sokan romantikus sportnak látják a kerékpározást. Milyen a valóság?

Kemény. Egy edzés általában száz-százhatvan kilométer között van, a hosszabb napok akár öt-hatórásak is lehetnek. Az energiafelhasználás óriási, egy intenzív időszakban napi hétezer-nyolcezer kalóriát is el kell fogyasztanunk.

Egyedül ülsz a kerékpáron, mégis csapatsportnak nevezed.

Mert az is. Az országúti kerékpárban csapatmunka nélkül nagyon nehéz eredményt elérni. Mindig van egy kapitány, akiért a többiek dolgoznak. Ez néha önfeláldozást kíván, de ettől szép ez a sport.

A te erősséged milyen pálya?

Az a terep, ami itt van körülöttünk, a Pilis dombjai. Nem túl hosszú, nem túl meredek emelkedők, hullámzó útvonalak. Talán ezért érzem annyira közel magamhoz a Tour de Hongrie pályáit is.

Van olyan versenyző, akire felnézel?

Mathieu van der Poel. Nemcsak az eredményei, hanem a szemlélete miatt is. Másképp kezdett versenyezni, mint ahogy korábban szokás volt. Bátrabb, szabadabb stílust hozott a mezőnybe, és ezzel sok más versenyzőt is inspirált. Nézőként ettől izgalmasabb lett a sport, versenyzőként viszont sokkal kiszámíthatatlanabb.

Az élsportnak azonban ára van...

Igen, a sérülések mindig ott vannak. Nekem volt egy komoly közúti balesetem, amikor autóval ütköztem, több csontom is eltört. De a kerékpársportban egy kulcscsonttörés szinte mindennapos sérülésnek számít. Ezt vállaljuk.

A család hogyan viseli ezt?

Anyukámnak és apukámnak sem könnyű. Gyerekkoromban apukám volt a szerelőm, az edzőm, a sportigazgatóm, minden egy személyben. Ma is figyelemmel kíséri a pályafutásomat, de már inkább a háttérből segít. Anyukám pedig minden versenyen izgul.

Az érettségi után egy időre félretetted a továbbtanulást. Nem volt kockázatos?

De igen. Úgy döntöttem, adok magamnak néhány évet, és mindent felteszek egy lapra. Ki akartam deríteni, hogy van-e helyem a profi kerékpársportban. Szerencsére sikerült, és ma már a Debreceni Egyetemen sportszervezést tanulok.

Mi az, amiről a legtöbbet kellett lemondanod?

Az otthon töltött időről. Van, hogy hetekig nem vagyok itthon, kimaradnak családi ünnepek, születésnapok. Tíz éven keresztül szinte soha nem voltam otthon a saját születésnapomon. Ezt idővel az ember megérzi.

Sokat utazol, versenyzel. Mi hiányzik a legjobban, amikor hosszabb időre távol vagy? 

A legegyszerűbb dolgok. Egy családi vacsora, egy baráti találkozó, egy séta itthon a környéken. Az ember sokáig azt hiszi, hogy majd bepótolja ezeket, de közben rájön, milyen fontosak. Talán ezért is érzem egyre inkább, hogy a sikerek mellett az a legnagyobb érték, hogy legyen hová hazajönni.

Még mindig vannak nagy álmok?

Persze. A Tour de France és az olimpia. A Giro d’Italia gyerekkori álom volt, a Strade Bianche szintén. Ezek már megvalósultak. De a Tour de France minden kerékpáros számára külön világ.

Mit jelent számodra Pilisvörösvár?

Az otthont. A PCCC-t, az erdei utakat, ahol felnőttem, és ahol gyerekként a barátaimmal tekertünk. Ma is jó érzés ugyanazokon az utakon edzeni, ahol egykor megszerettem a kerékpározást. Látom a mostani gyerekeket, és néha eszembe jut, hogy én is pontosan így kezdtem. Bármerre is visz a sport, ide mindig jó hazajönni. 

Ha most egy tízéves gyerek állna előtted egy kerékpárral, mit mondanál neki?

Azt, hogy először egyszerűen csak szeresse. Ne az eredmény legyen fontos, hanem az, hogy örömmel üljön fel a bringára. Ha ez megvan, akkor a többit majd hozza az élet.

És te hol látod magad öt év múlva?

Ezt nehéz megmondani. Talán még aktív versenyzőként, talán már egy új fejezet elején. Egy dolgot viszont biztosan tudok: hosszú távon itt szeretnék élni, a Pilis környékén. Mert bárhol jártam a világban, mindig rá kellett jönnöm, hogy ez az otthonom.

Ducza Kata