Vissza
nyugalmazott tanár, könyvtáros
Sírja: 3. parcella, 18. sor, 5. sírhely
Pilisvörösvár díszpolgára (1993)
1917. május 21-én született Pilisvörösváron, s alig 5 hónapos volt, mikor édesapja az I. világháborúban aknarobbanás következtében hősi halált halt. Így apa és testvér nélkül, félárván nőtt fel. Az elemi iskola és a polgári iskola elvégzése után felvételt nyert a Jászberényi Tanítóképzőbe. Az ottani cserkészélmények egy életre kitörölhetetlen nyomot hagytak a lelkében. 19 évesen – frissen végzett, de még állástalan tanítóként – a Bányatelepen megszervezte az első kiscserkészcsapatot.
3 évi álláskeresés után, 1939-ben az osztrák határ melletti Magyarbükkösön lelkesen kezdett a tanítói munkához, de néhány hónap múlva behívták katonának. Kétéves szolgálatának letelte után nemsokára újból behívták, s bő egy éven át lovas tüzérként harcolt a fronton. 1942. december 28-án Voronyezs alatt, a “doni csizmában” megsebesült. Mire felépült, a front összeomlott, s Miska bácsit a nagyváradi hadapródiskolába vezényelték nevelőtanárnak. A tüzérosztállyal került Németországba, ahol amerikai fogságba esett. A fogság majdnem 1 teljes évig tartott.
1946 tavaszi hazatérte után 2 évig Pilisszentivánon tanított, majd 1948-tól itthon, a Vásár téri általános iskolában folytatta tanári pályáját. Kezdetben alsó tagozatos osztályokat, majd 20 éven át a felső tagozaton németet tanított. 1949-ben megalapította az iskola cserkészcsapatát. Amikor a cserkészmozgalmat betiltották, úttörőcsapattá alakulva folytatta az ifjúság nevelését: úttörőtáborokat és modellező szakkört vezetett.
A tanítás mellett 1952-ben, Dobó Károly iskolaigazgató kérésére átvette az akkor két éve működő községi könyvtár vezetését. Szívesen vállalta, mert – amint emlékirataiban említi – fantáziát látott benne, és a pénz is kellett a családnak. 1955-ben itt indította el a József Attila olvasómozgalmat, amelyből a 60-as években kifejlődött a “Könyvbarátok Köre”. Ez a kör néhány év után 100 fős tagsággal büszkélkedhetett, s a fiatal korosztály számára színvonalas programokat, művelődési és kikapcsolódási lehetőséget biztosított.
1965-66-ban Miska bácsi lelkesen szervezte a Fő út 82. sz. alatti 200 m2-es új könyvtár felépítését. Az építkezésben a Könyvbarátok Köréhez tartozó fiatalok sokat segítettek. Az új, korszerű könyvtárban rohamosan nőtt az olvasók száma, s Miska bácsi jóvoltából mintegy második kultúrházzá nőtte ki magát. Ünnepi könyvhét, Költészet napja, zeneiskolai hangversenyek, honismereti verseny, bábelőadás, író-olvasótalálkozók, egyesületi összejövetelek váltogatták egymást.
1973-ben orvosi tanácsra Miska bácsi abbahagyta a tanítást, és főállású könyvtáros lett. 1978-ban, a könyvtárból ment nyugdíjba. Öt évvel később – 66 évesen – könyvesboltot nyitott a könyvtár Fő utcai oldalán. Öt év múlva a könyvesboltot is leadta, s 71 éves korától minden idejét Vörösvár története ill. saját családfája kutatásának szentelte. Honismereti Kört alakított, majd nemzetiségi családtalálkozókat szervezett.
Kutatómunkája eredményeképp 1994-ben (77 éves korában) jelent meg Pilisvörösvár története és néprajza c. helytörténeti monográfiája német és magyar kiadásban. 1995-ben készült el kéziratban 400 oldalas Önéletrajza . 1999-ben megjelent második kinyomtatott könyve: Akik itt hagyták lábuk nyomát . További könyvei – A pilisvörösvári könyvtár története (2000) és az Ami a monográfiából kimaradt – egyelőre kéziratban vannak.
Önéletrajzát 2000. október 14-én zárta le, a következő szavakkal: “Ezzel befejezem életrajzomat. Ami ezen túl következik, az már előkészület a “hosszú útra”. – Az előkészület hat és fél évig tartott: türelemmel hordozta a betegség és az öregedés testi-lelkiterheit, rendezgette iratait és emlékeit, készült a halálra. Az “előkészület” néhány hónappal 90. születésnapja előtt ért véget.
Miska bácsi nemcsak tanár, könyvtáros és helytörténész volt, hanem példamutató ember is. Olyan ember, aki minden munkáját lelkiismeretesen, szorgalmasan és alázattal végezte. Fáradhatatlanul tanította az iskolában a németet, gyarapította, gondozta a könyvtárat.
Halk beszédével, egyenes tartásával, komoly tekintetével önkéntelenül is tiszteletet keltett az emberekben. Kiegyensúlyozottság, önfegyelem és mértéktartás sugárzott belőle. Olyan ember benyomását keltette, aki elfogadta sorsát, az emberi élet korlátait, a mindenkori adott helyzetet, és igyekezett kihozni belőle azt, ami tőle tellett. Mindig új és új célokat tűzött maga elé. Sem a külső társadalmi körülmények, sem az élet nehézségei, sem betegségek, sem korának előre haladása nem akadályozta meg abban, hogy tevékenykedjen, alkosson.
Optimista, nyitott ember volt: a nehézségek ellenére tudott örülni annak, ami jó, szép. Megvigasztalta a természet szépsége, egy virágzó meggyfa, egy igaz emberi szó. Szívesen beszélgetett mindenkivel. Szeretett kérdezni és saját gondolatait is szívesen osztotta meg másokkal.
Hűséges ember volt. Egész életében ragaszkodott ifjúkori cserkésztársaihoz, tanítóképzős osztálytársaihoz, volt katonatársaihoz, iskolai kollégáihoz, barátaihoz. Rajongva szerette az őt egyedül felnevelő özvegy édesanyját, hűséges társát, Ibolyka nénit, gyermekeit és azok családját. Nagyon büszke volt unokáira, és boldogan gyönyörködött dédunokáiban.
De nemcsak kortársait tisztelte, hanem a múlt nagyjait, értékeit is. Megbecsülte vörösvári őseinket, nemzetiségi múltunkat és hagyományainkat. Szenvedélyesen gyűjtötte Vörösvár történetének minden mozzanatát: adatokat, képeket, dokumentumokat. Ugyanakkor magáénak vallotta és tisztelte a magyar történelmet, nemzeti példaképeinket, nagy íróinkat és költőinket is.
És tisztelte a Teremtőt is. Párbeszédben állt Istennel, hitt az örök életben, és igyekezett megtartani mindazt, amit a keresztény életről tanult. Folyamatosan számot vetett sorsával, önmagával, tetteivel, őszintén szembenézett hibáival és erényeivel egyaránt.
Miska bácsi mértékadó ember volt. Évtizedeken át ő volt a kisszámú helyi értelmiség egyik oszlopos tagja. Vállalta származását, küldetését, itthon maradt közöttünk, velünk és értünk élt és dolgozott a 40-es, 50-es, 60-as, 70-es, 80-as és 90-es években egyaránt. Felelősséget érzett és vállalt tanítványaiért, a falu egész közösségéért.
Munkásságát többször elismerték hivatalosan is: 1943-ban a doni harcokban mutatott hősi helytállásáért a “Magyar Érdemrend Lovagkeresztje hadiszalagon és kardokkal” kitűntetést kapta. 1959-ben a népművelés terén kifejtett kiváló munkája elismeréséül a “Szocialista kultúráért kitüntető jelvény” -t vehette át. 1971-ben a községi könyvtár “Kiváló könyvtár” miniszteri kitűntetést kapott. 1993-ban az önkormányzat Pilisvörösvár Díszpolgára címet adományozott Miska bácsinak. 1996-ban a Pest Megye Művészetéért díjat vehette át. 1997-ben felvették a Vitézi Rendbe. Végül, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemkereszt Bronz Fokozatát kapta.
Miska bácsi a sok kitűntetés ellenére sem bízta el magát. 2000. október 14-én ezt írta naplójába: “. napok óta azon gondolkozom, hogy hosszú életemnek volt-e értelme, volt-e haszna. Az alapot mindenesetre Ohmüllner Márton plébános és a cserkészet adta meg. Nekik köszönhetem, hogy a legnehezebb körülmények között is ember tudtam maradni. Bár sokszor megvádoltak, elárultak, megaláztak, mégis képes voltam nekik megbocsátani. Igaz, elfelejteni nem tudtam. .Én csak közepes tehetséget kaptam, nem teremtettem világrengető alkotásokat. De amire képességet és tehetséget kaptam, azt embertársaim javára alkottam. Csak a jövő fogja eldönteni, hogy használtam-e a tanítói, a könyvtárosi és a nemzetiségünkért küzdő tevékenységemmel.”
