Vissza
Vannak beszélgetések, amelyek egészen máshová jutnak, mint ahonnan elindultak. A Pilisvörösváron élő Tóth Irmával eredetileg egy sportversenyről és az ott elért eredményeiről beszélgettünk. Aztán ahogy egyre többet mesélt az edzésekről, a dialízis utáni fáradtságról, a társakról, akik újra és újra erőt adnak egymásnak, lassan világossá vált: ez a történet valójában nem az érmekről szól. Hanem arról, hogy a mozgás, egy közösség és egy cél milyen erőt tud adni akkor is, amikor az embernek minden egyes alkalommal meg kell küzdenie azért, hogy elinduljon.
Ön tősgyökeres pilisvörösvári. Mindig is itt élt?
A szüleim az 1970-es években költöztek ide Hajdú-Bihar megyéből, egy kis faluból, én már Pilisvörösváron születtem, és itt jártam általános iskolába is. A húszas éveimben Budapestre költöztem, de kilenc év után hazajöttem. A munkám azóta is a fővároshoz köt, de mindig örömmel térek haza. Nagyon szeretem a környéket, a Pilist, sokat kirándulok a környező hegyekben, erdőkben.
Amikor az ember kívülről látja a versenyeket és az érmeket, könnyen azt gondolja, hogy elsősorban a sportról van szó. Önnek mit jelent valójában a sport?
Nekem ennél sokkal többet. Nyilván nagyon jó érzés egy versenyen jól szerepelni, érmet nyerni, de idővel rájöttem, hogy nem ez a legfontosabb. A sport fizikailag is nagyon sokat segít, de talán még többet ad lelkileg. Amikor az ember beteg, fáradt, fáj valamije, nagyon könnyű lenne azt mondani, hogy inkább lefekszem, pihenek, nem megyek sehova. Sokszor nekem is sokkal egyszerűbb lenne ezt választani. De ha elindulok, ha mozgok, ha játszom, akkor egyszer csak kizökkenek ebből. Már nem azon gondolkodom, hogy mi fáj, vagy mennyire vagyok fáradt. Egyszerűen jelen vagyok abban, amit csinálok. És ettől valahogy mindig egy kicsit több erőm lesz.
Pedig a sport nem volt mindig része az életének. Hogyan talált rá annak idején a mozgásra, majd az asztaliteniszre?
2003-ban estem át vesetranszplantáción. Ott a klinika mellett volt lehetőség arra, hogy a frissen transzplantáltak gyógytornára járjanak. Én is elkezdtem, és annyira jólesett a mozgás, illetve az ottani közösség, hogy egy idő után már szinte mindennap mentem. Körülbelül két éve jártam oda, amikor a többiek meséltek arról, hogy a Szervátültetettek Szövetségén keresztül ki lehet próbálni különböző sportágakat . Tulajdonképpen nem én találtam meg a szövetséget, hanem ők találtak meg engem. Így kerültem kapcsolatba az asztalitenisszel is. Körülbelül harmincéves voltam, amikor elkezdtem pingpongozni, tehát felnőttként találtam rá arra a sportra, amely azóta már – közel húsz éve – az életem része.
Ma viszont már az is komoly erőfeszítés lehet, hogy elinduljon egy edzésre. Mi veszi rá mégis újra és újra?
Nagyon sokszor tényleg nehéz. Két éve hetente háromszor járok újra dialízisre, és egy-egy kezelés után előfordul, hogy annyira elfáradok, hogy csak arra van energiám, hogy hazamenjek. Ilyenkor az emberben nem feltétlenül az van, hogy még sportolni is szeretne. De én valahogy úgy gondolok a mozgásra, mint arra, hogy a gyógyszert is be kell venni. Ezt is meg kell csinálni. Még akkor is, ha eleinte csak húsz perc megy.
Volt olyan időszak, amikor szinte a nulláról kellett újra felépítenie magát?
Persze. Amikor újra dialízisre kerültem, nagyon legyengültem, az izmok is leépültek, sokkal fáradékonyabb lettem. Az edzőm akkor azt mondta, hogy nem baj, ha csak húsz percet bírok. Akkor húsz percet csinálunk. Kis súlyokkal kezdtünk, rövid edzésekkel, aztán lépésről lépésre egyre több ment. Nem egyik napról a másikra történik. Fél év, akár egy év is kellhet hozzá, mire az ember egyszer csak azt érzi, hogy valóban erősebb lett. De eljön ez a pillanat. És akkor érzi meg igazán, hogy megérte minden olyan alkalom, amikor úgy indult el edzeni, hogy semmi ereje nem volt hozzá.
Ezt kívülről talán nehéz megérteni: hogy éppen akkor segít a mozgás, amikor az ember úgy érzi, nincs hozzá ereje.
Pedig tényleg így van. Ez benne a furcsa. Sokkal könnyebb lenne lefeküdni és pihenni. De ha az ember mindig csak enged ennek a fáradtságnak, akkor még gyengébb lesz. Nekem a sport segített visszanyerni az erőmet. Először nagyon nehéz volt, aztán egyszer csak jobb lett. Jobb lett a fizikumom, több energiám lett, és lelkileg is sokkal jobban éreztem magam. Én tényleg azt gondolom, hogy a mozgás életet ad. Nem kell mindenkinek versenyezni, és nem kell ugyanazt csinálni. Mindenki a saját szintjén találja meg azt a mozgást, amit képes és szeret csinálni.
Mesélt egy barátnőjéről is, akinek a története talán különösen jól megmutatja, mit tud adni a sport.
Egy nagyon jó barátnőmnek harminc év után állt le a transzplantált veséje. Nagyon sok mindene fájt, a dereka is, és jó pár évig nem pingpongozott, pedig régen ő is versenyzett, bejárta a világot a sporttal. Most elkezdett újra lejárni játszani, és egyszerűen újjáéledt tőle. Azt mondta nekem, hogy amíg játszik, addig nem fáj a dereka. Szerintem ez nagyon jól mutatja, hogy mit tud adni a mozgás. Arra az időre az ember kizökken abból, hogy mindig arra figyeljen, mi fáj, milyen betegsége van, milyen nehézségekkel küzd. Ott egyszerűen csak játszik.
Mennyire fontos ebben a közösség?
Talán ugyanannyira, mint maga a mozgás. Én húsz éve vagyok ebben a csapatban, és ennyi idő alatt a csapattársakból és az edzőkből barátok lettek. Együtt éljük meg az örömöket és a nehézségeket. Valakinek gyereke születik, másnak már unokája van, valaki éppen nehéz egészségügyi időszakon megy keresztül. Sokszor félszavakból is megértjük egymást, mert hasonló dolgokat éltünk át. Ám közben az is nagyon fontos, hogy nem mindig a betegségről beszélünk. Edzés van, játszunk, nevetünk, készülünk valamire. Olyan lett ez a közösség, mint egy nagy család.
Talán ez is segít abban, hogy az ember ne elsősorban betegként tekintsen saját magára.
Szerintem ez az egyik legfontosabb dolog. Ha az embernek valamilyen komoly betegsége van, nagyon könnyen úgy érezheti, hogy mostantól minden erről szól. Régebben talán még inkább az volt a hozzáállás, hogy örülj, hogy élsz, örülj, hogy vagy, és ne akarj már olyan sok mindent.
A sport viszont megmutatja, hogy igenis lehetnek céljai az embernek. Lehet versenyezni, utazni, dolgozni, új dolgokat kipróbálni. Nem kell bezárkózni. És amikor az ember megtapasztalja, hogy valamire képes, amiről korábban talán nem gondolta volna, az az élet más területein is önbizalmat ad.
Az évek során rengeteg országban versenyzett, és sok érmet szerzett. Ezek közül melyik a legemlékezetesebb?
Argentínában mindhárom versenyszámomban aranyérmes lettem: egyéniben, női párosban és vegyes párosban is sikerült nyerni. Az volt a legnagyobb sporteredményem.
Nagyon sok helyre eljutottunk a versenyekkel, Ausztráliától Dél-Afrikán át Argentínáig. Ezek óriási élmények voltak. Ám ahogy telik az idő, egyre inkább azt érzem, hogy nemcsak az érem számít, hanem maga az út, az emberek, akiket közben megismertem, és mindaz, amit a sport adott. Az eredmények nagyon jó érzést jelentenek, de végül talán nem ezek maradnak meg a leginkább.
Ha egyetlen dolgot kellene megfogalmaznia abból, amit a sport az elmúlt húsz évben adott önnek, mi lenne az?
Talán az, hogy visszaadta az életemet. Nemcsak fizikailag. Sokkal bátrabb lettem általa minden másban is. Egy utazásban, egy munkában, bármiben. Önbizalmat ad. Az ember már nem azt érzi, hogy neki most vissza kell húzódnia, mert beteg, hanem azt, hogy még vannak lehetőségei. Hogy még tud dolgokat csinálni, még vannak céljai. A sport számomra nemcsak a mozgást adta vissza, hanem valamilyen értelemben magát az életet is. Az ember egyszer csak azt érzi: igen, van még helyem a világban.
Ducza Kata
