Vissza
A pilisi szénbányák működése során a legsúlyosabb bányászszerencsétlenség a pilisszentiváni Jó szerencsét altáró déli bányamezőben történt 1954. június 25-én, a délutános műszakban.
A balesetet az okozta, hogy a nagykovácsi térségben voltak legközelebb a felszínhez a széntelepek, amelyeket az 1800-as évek végén kezdtek fejteni. A fejtésmód olyan volt, hogy a kifejtett szén helyén az üregeket magukra hagyták, tömedékelés nélkül. A kis kapacitású bányák bezárása után ezekben a felhagyott bányatérségekben évtizedeken át felgyülemlett a bányavíz, és az utókor számára nem állt rendelkezésre semmilyen térképészeti adat arról, hogy hol lehetnek ilyen felhagyott üregek.
A II. világháború végén elkezdték kiképezni a Jó reménység altárót, majd annak a nagykovácsi lejtősaknával történt 1947. évi lyukasztása után alakították ki és kezdték fejteni a déli bányamező maradék szénvagyonát. A bánya műszaki vezetőségének nem voltak konkrét adatai a korábbi nagykovácsi bányaműveletekről, márpedig ott tárolódott az a mintegy 50-70 ezer köbméter bányavíz, ami végül a katasztrófát okozta. Azon a délutánon a nagy tömegű bányavíz sodrása a bányamező légbehúzó és légkihúzó vágataiban elháríthatatlan torlaszokat hozott létre, 34 bányásznak nem hagyva menekülési útvonalat.
Mivel a bányaüzem vezetőségének nem volt tudomása a bent rekedt emberek hollétéről, ezért kérte a Dorogi Szénbányák Vállalat vezetőségét, hogy rendeljenek el országos bányamentő riadót az emberek kimentésére. A külszíni teendők során a bányaüzem mérőszolgálata Ádám Tibor mérnökségvezető irányításával azonnal elkezdte egy mélyfúrás mélyítését oda, ahol az emberek feltehetően tartózkodhattak.
A bányában tartózkodó műszakvezető aknász, Wanicsek Lajos és Harnisch Vilmos jelentős bányamentési gyakorlattal rendelkező bányamentő vájárok, valamint a 23 éves Mártai József bányamentő vájár saját hatáskörükben az alábbiak szerint intézkedtek. Wanicsek Lajos és Harnisch Vilmos a vízáradattal szemben, az alapvágat főtéjénél szétszerelték a külszínről jövő, 150 mm átmérőjű iszaphálózat vezetékét, annak reményében, hogy azon keresztül némi áthúzó légáramot hoznak létre. Mártai József elvállalta, hogy egy távolabbi munkahelyen dolgozó három bányászt biztonságos helyre vezet. A csapathoz időközben csatlakozott még egy vájár. A munkahelyre menet a vízáradat szintje emelkedett, a munkahelyre érve együtt igyekeztek menekülni. Az egyre emelkedő vízszint már nem tette lehetővé a menekülést, az öt vájár útközben meghalt.
A külszínről indított, 300 mm átmérőjű mélyfúrás sikeres volt, és két nap után a főszállító sikló gépkamrájában élve találtak 28 bányászt. Egy fő szívelégtelenségben meghalt. A 29 bányász kimentésére csak egy lehetőség maradt: az Antal-lejtősakna irányába kihozni az embereket. A sikló gépkamrájában rekedt emberek úgy döntöttek, hogy a vég nélküli csilleszállításra berendezkedett, dőlés menti sikló vontatókötelét elvágják. A tele csillék feltehetően rést ütnek az altáró szintjén képződött torlaszon, és ezáltal több levegőhöz jutnak. Az akció azonban nem sikerült.
Közben a bányamentő csapatok hihetetlen megfeszítéssel dolgoztak az Antal légvágaton keletkezett torlaszon való átjutáson. A cél az volt, hogy minimálisnak mondható szabad szelvényt hozzanak létre, amelyen ki lehet menteni az embereket. Az összefogásnak köszönhetően a bányamentés sikerült, és az ötödik nap végére sikerült kihozni mind az élő, mind a holt bányászokat a víz fogságából.
A vízbetörés áldozatai: Wohl Miklós, Fetter Mátyás, Hernádi Károly, Petőcz Mihály, Szabó István vájárok és Mártai József bányamentő. Pilisvörösvár Város Önkormányzata Mártai József bányamentő vájár részére 2019-ben posztumusz Pilisvörösvár város díszpolgára címet adományozott a bányásztársainak megmentése érdekében tanúsított, hősies, életét adó magatartásának elismeréseként.
Zs. Dobozy Erzsébet (Hoffer Károlyné – Tuti néni) Vízbetörés című drámai elbeszéléséből további részleteket lehet megismerni.
Zelenai István
