Egy életen át a közösségért

Pilisvörösvár város önkormányzata díszpolgári címet adományozott dr. Für Zoltán háziorvos részére, aki a Pilisi-Medence Egészségügyi Alapítvány egyik alapítójaként úttörő munkát végzett a térség egészségügyi ellátása érdekében. A Pilisvörösvári Újság februári portré rovatában a doktor úrnál jártunk.

Napsütéses februári szombat délelőtt van, mi pedig Für Zoltán nappalijában ülünk. Kevesen gondolnák, hogy a térség történelmében ez egy meghatározó helyszín, pedig nagyon is az, de erre a későbbiekben visszatérünk. Előttünk az asztalon forró, még gőzölgő tea, illetőleg egy sakk-készlet pihen. Ha valaki az ablakon keresztül figyelne minket, azt hihetné, hogy éppen egy partihoz készülődünk. Mi azonban a doktor úr életéről beszélgetünk.

• Fővárosi születésűként miként került az egykor volt faluba?

Több mint húsz évig éltem Budapesten, az egyetem elvégzése után a budai mentőállomáson dolgoztam mentőorvosként. A bátyám viszont Pilisvörösváron dolgozott, és körülbelül másfél évnyi munka után szólt, hogy lenne itt egy lehetőség… Akkoriban a lehetőséget nagyon meg kellett becsülni, főleg egy olyan házaspárnak, akik mindketten szerény körülmények között nevelkedtek. A feleségemmel akkoriban nem volt saját ingatlanunk, Vörösváron viszont két izgalmas dolgot kínáltak egyszerre: otthont és lehetőséget, hogy a testvéremmel együtt dolgozhassak.

• A döntés tehát egyértelmű volt?

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon szerettem mentőzni. Csodálatos mentéseket éltem meg az ott töltött időm alatt, és nem fáradtam bele a súlyos esetekbe. A kollégáim próbáltak a szakma azon részén tartani. Az akkori fővárosi főorvos még azt is felajánlotta nekem, hogy Győrben olyan mentőorvosi pozíciót ad nekem, amely mellé lakás is jár, de én mindenképpen a testvéremmel szerettem volna dolgozni. Így végül elengedtek. Búcsúajándékként egy dunai hajóutat kaptam, ahol én lehettem a hajóorvos, de pénzért dolgoztam. A feleségemet is magammal vittem, eljutottunk egészen a Duna-deltáig.

• Emlékszik még, mikor is kezdett pontosan városunkban dolgozni?

Mikor felteszem a kérdést, a doktor elgondolkozik. Mintha a következő lépésen töprengene, hogy gyaloggal vagy a futóval lépjen… Végül kiszalad a konyhába, ahol felesége szorgoskodik. A válaszra pedig pillanatokon belül fény derül.

1981. szeptember 1-jén, de nyáron már helyettesítettem Laci bátyámat. Azóta vagyok a Bányatelep háziorvosa. Szeretem az ottani embereket, akikért testvérem helyett immár egy fiatal szakorvos kolléganővel dolgozunk együtt.

• Az elmúlt hónapok során újságunk hasábjain több olyan, nem tősgyökeres vörösvári életútját mutattunk be, ahol előkerült a beilleszkedés kérdése… Az ön esetében hogy sikerült akklimatizálódni?

Megértem az embereket, nyitott embernek vallom magam. Mondhatni elég gyorsan felvettem a lépést. Úgy gondolom, hogy ha az orvos tiszteli a betegeit, azt a betegek érzik. Számomra ez alapvető humánumból fakadó kérdés: a beteg azért beteg, mert valami baja van, az én dolgom pedig, hogy segítsek rajta. Ez egy keresztényi megközelítés, amit nemcsak az orvoslásban, hanem az emberi kapcsolataimban is alkalmazok. Talán ezt kéne egy kicsit jobban látni a mai világban…

• Nem hiányzott a mentőzés?

A szívem mindig is mentős maradt…

• Ezért alapította meg az alapítványt?

Nos, az egy hosszú történet, de lássuk! Akkoriban akár egy órába is beletelhetett, hogy egy mentő Vörösvárra érjen, amely állapot egyáltalán nem volt ideálisnak jellemezhető. Nézzünk egy példát a múltból: történt egyszer, hogy egy ladás sofőr a rossz fényviszonyok miatt a Takarékszövetkezet közelében egyszerre két nénit is elütött. Azonnal hívták a mentőket, én is a helyszínre mentem, de csak annyit tehettem a sérültekért, hogy stabil oldalfekvésbe helyeztem őket, pokrócokat tettünk alájuk és vártunk… Legalább 45 percet! Aztán jött egy lehetőség. A problémánkról a határon túl élő, helyi kötődésű emberek is tudtak, akik közadakozásból vettek egy mentőautót – egy Rettungswagent –, amit végül a politikai helyzettől függetlenül sikerült üzembe állítani. Az ünnepélyes átadáson még a minisztérium is képviseltette magát. Igen ám, de akkor még nem volt bázisa a mentőknek. A községgondnokság épületében és udvarán kaptak helyet, amely a mostani körforgalom közelében lévő ipartelepnél volt megtalálható. A személyzet helyi orvosi egyetemistákból, a fővárosból jövő mentőápolókból és sofőrökből állt. Belátható, hogy nem volt ideális, hogy az udvaron álló kukásautók között parkoljon a mentőgépkocsi. Dr. Sebes Gábor akkori rendelőintézeti igazgató, az ügy egyik pártfogója úgy emlékezett a 25 éves alapítványi ünnepségen, hogy a súlyos téli hidegekben a mentősök kiírták egy szolgálati táblára: „Ha bejössz, hozd be magaddal a kocsi akkumulátorát, ha hívásra mész, ne felejtsd itt.” Ez is bizonyítja, hogy a hősök köztünk élnek.

• Ezért volt tehát szükség az alapítványra…

Igazi civil összefogás valósult meg, ami talán ma már nem is történhetne meg, de akkor, a rendszerváltozás utáni időben minden adott volt hozzá. Persze a szakma is mellettünk állt. Talán az egyik legelső egyeztetés itt, ebben a nappaliban történt meg… Az önkormányzattól kaptuk a telket, a rendelőintézet és az Emil Cukrászda közötti területet, ahol egykor parkoló is volt. A tervezőiroda oda álmodta meg a háromszintes épületet. Az 1991 novemberében bejegyzett Pilisi-Medence Egészségügyi Alapítvány 1993 februárjában kezdte meg a mentőállomás építését, amikor elindult a magas talajvíz miatti cölöpös alapozás. 1993 augusztusában már át is adtuk a mentőszolgálat részére a kulcsokat, hogy leheljenek életet az épületbe. Gondoljanak bele! Mindössze hat hónap elég volt, hogy nulláról felépüljön az állomás. Ehhez persze sok civil segítségre és a a helyi vállalkozók önzetlen felajánlásaira volt szükség.

• Tehát nagy egyetértés volt az egész projekt körül?

Igen is, meg nem is. A környék településeinek polgármesterei, mondjuk úgy, hogy óvatosan álltak a kérdéshez. Lakosságarányosan hozzájárultak volna az építkezés költségéhez, de ez kevés volt a megvalósításhoz. Az alapítvánnyal viszont nem hagyhattuk ennyiben a dolgot. Felhatalmazást kértem, hogy deficitesen elindíthassuk az építkezést. Az önkormányzatok átutalták az ígért összegeket, mi pedig hozzágyűjtöttük a hiányzót.

• Tehát ez nem a szerencsén múlt…

Nem, de annak is köze volt hozzá. Például hogy az akkori APEH Pest megyei vezetőjének a hétvégi háza a környékünkön volt, és egy sérülés következtében a rendelőnkben kötött ki. Beszélgettünk, és persze az állomásról is szó esett. Hozzá kell tenni, hogy akkoriban megszűnt az áfa visszaigénylésének egy fajtája, amiért mi is azt hittük, hogy nem élhetünk ezzel a lehetőséggel, pedig az összegből ki tudtuk volna alakítani az állomás legfelső szintjét. Nos, az említett úriember közbenjárásával kiemelt közérdekű projektként, méltányosságból visszakaptuk az áfát és folytathattuk az építkezést.

Dr. Für Zoltán mesél, mesél és mesél, én meg közben arra gondolok, bárcsak lenne még legalább kétszer ennyi oldal erre a portréra, és akkor lejegyezhetném a solymári kereskedő és az új mentőautó történetét, ami végül Csíkszeredában kötött ki és ott szolgálta a helyi magyarokat. Vagy például azt a sztorit is megírhatnánk, miért van egy híddal összekötve, de mégis elzárva egymástól a rendelő és az állomás… Végezetül az előttünk lévő sakkgépről kérdezem a doktor urat, bár sajnos egy partira egyikünknek sem lenne ideje.

Kissrácként mindig a testvéreimet figyeltem, aztán elkezdtem én is játszani. Persze sokszor elpáholtak, de mindig jobb akartam lenni. Gimnáziumban részt vettem sakkversenyen, sőt még felmentést is írtam tornaóra alól magamnak, hogy az öltözőben sakkozhassak az egyik társammal. Éppen nyerő állásom volt, amikor a tornatanár észrevette, mit csinálunk, és borította a meccset… A sakk mellett a Fradi kölyökcsapatába is kaptam meghívást a grundról, sőt Albert Flóriánnak is szedtem a labdát. Akkoriban még nem voltak jó palánkok, sokat kellett futni a labdáért…

A tea elfogy, a sakk kérdésére is pont kerül, már csak egy dolog maradt hátra.

• Tudja, hogy miért kapta az elismerést?

Elárulták, hogy többször is kaptam ajánlást erre a megtisztelő címre. Jólesett, de meg kell említenem, hogy számomra a betegeim és polgártársaim véleménye a mérvadó. Úgy is mondhatnám, hogy nem az orvosi munkámért kaptam, mert az a hivatásom, azért nem jár plusz, hanem talán a szolgálaton kívüli, közösségért végzett tetteim révén érdemeltem ki. Bízom benne, hogy így van!

Kókai Márton