Vissza
Fogarasy Attilát nem kell bemutatni a vörösváriaknak, hiszen hosszú évekig szerkesztette a Vörösvári Újságot, és azóta is rendszeresen olvashatják írásait, emellett tanárként, helytörténészként is jól ismerik a városban. A közelmúltban megjelent, legújabb kötetéről készült beszélgetés a Vörösvári Újság februári számában.
• Ha jól számolom, ez a negyedik versesköteted – a sok egyéb könyv mellett, melyben közreműködtél. Ennek az új kötetnek a címe azt sugallja számomra – hiszen az alkotói neved a Künikosz –, hogy ez jóval személyesebb hangvételű kötet. Jól gondolom?
Igen, ez a válogatott versgyűjtemény az eddigi tematikus és közösségi mondanivalót megfogalmazó kötetektől eltérően valóban tömény líra, rólam, belőlem; gyakran nagyon személyes hangvételű. De azért ne tessenek teljesen bedőlni a költőknek. A „lírai én” sohasem teljesen ugyanaz, mint a „civil én”. A költők szeretnek játszani a gondolatokkal, érzelmekkel, szavakkal, képekkel, szeretnek lódítani, „túlfájni” a dolgokat, pózolni, a valódit mondani, mégsem teljesen az igazat. Ahogy Tuti néni mondta könyvének bemutatóján 2015 májusában (Zs. Dobozy Erzsébet: Régi és új utak), amikor egyik verse valóságtartalmáról kérdeztem: „Ez csak egy költemény. Én költöttem az abban leírtakat. Tetszik érteni?” Persze nem akarok én is port hinteni az olvasók arcába: vannak e versek között valóban nagyon őszinték, olyanok, amikor az ember lélekre vetkőzik, és szinte pőrén áll az olvasó elé. Ám ennek nincs sok jelentősége: mindegy, hogy mi ihlette a költőt, mennyire igaz, amit leír a versben, az olvasó úgyis újraírja magában a verset, átértelmezi, magáévá teszi, és akkor az már az ő igazsága, az ő mondanivalója. Az ő világa.
• Több fejezetre osztottad a kötetet. Mi alapján állítottad össze a tematikát, mit takarnak a fejezetcímek?
A „Regösének” ciklus ősköltészeti, népköltészeti ihletésű, de a modern világot is – időnként groteszkül – megjelenítő verseimet gyűjti egybe. Ezekre a versekre a ritmikusság, a játékosság nagyon jellemző. A „Vérzünk, virágzunk” ciklus érzelmektől fűtött lírai kitárulkozás. A „Mit búsulsz, kenyeres” ciklus verseiben megjelenik a társadalom, a magyarság, a történelem is. „A nyolcadik napon” az elmúlás miatt érzett félelmekről szól. Végül az utolsóban megtudhatja az olvasó, hogy „Hol lakik Künikosz?”. S hogy kicsoda Künikosz, és miért használom költői névként? Nos, ezt nem árulom el. Ha az olvasó kezébe veszi a könyvet, kiderül a címadó versből (vagy mégsem?), de biztosan útbaigazítja a könyv végén olvasható interjúrészlet. (Tudniillik ez itt a reklám helye. Lásd: Fetter könyvesbolt.)
• A versformák igen változatosak. Mi határozza meg, hogy éppen milyet használsz? Téma, lelkiállapot?
Fogalmam sincs. Jön magától. Az ember nem tervez meg egy verset. Egyszerűen jön és megy. Van, amikor ellepik az embert a gondolatok, érzelmek, és az ihlet könnyedén kifolyatja a lelkéből a szavakat, verssorokat. Ilyenkor olyan az ember, mintha lázas lenne. A legkevésbé a versformára ügyel. Persze, ha az ihlet tartósan jelen van, már képes erre is figyelni, korrigálni, rendezni a sorokat, sőt sorozatot alkotni. Így született meg rövid idő alatt a „Vörösvári képek” 100, a „Bölcsőnk és sírunk, Magyarország” 64+2 és az „Eclogák” 8 verse, de ide sorolhatom a csak online, interneten olvasható versesköteteim közül a „Vörösvári hexameterek” 100 és a „Képek és haikuk” ugyancsak 100 versét.
• Mikor születtek a most megjelent kötet versei?
Nagyrészt 2010 és 2015 között. 2015-ben megmutattam a Vásár téri iskolában néhány kollégámnak a verseket, de nemcsak arra kértem őket, hogy olvassák el, hanem arra is, hogy véleményezzék és pontozzák őket. A zsűrizést követően hagytam el a gyengébben sikerült alkotásokat, kivéve a „Zsófia” című versemet, ami valamiért annyira kedves nekem, hogy dacolva a közvéleménnyel, nem tudtam kihagyni a gyűjteményből. Persze sok jelentősége akkor ennek nem volt, mert egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ezeket a verseket valaha is ki fogom adni.
• Köthető valamihez, hogy ez a kötet mégis megszületett?
Igen, a jubileumi jutalomhoz, amit 40 évi pedagógusi szolgálatomért kaptam közvetlenül nyugdíjba vonulásom előtt. Amikor megérkezett a számlámra ez a nagyobb összeg, a feleségem azt mondta, hangszerre nem költhetem, mert már tele van velük az egész tetőtér. Gondoltam, ha hangszerre nem költhetem, költöm költeményekre. A 2015-ben félretett versgyűjteményhez hozzátettem egy-két régebbi és újabb versemet, megkértem Tamás fiamat, készítsen hozzá borítót, és felhívtam Török István nyomdász barátomat, hogy nyomja ki. (Így volt ez a korábbi verseskötetek esetében is.)
• Kinek, kiknek ajánlod a könyvet?
Mindenkinek, aki szereti a verseket, aki át tudja élni, át tudja érezni a lírai hangulatokat: az érzelmek hullámzását, az esendőség tisztaságát, a bánat mindent ellepő harmatát, az elmúlás szorítását, az öröm tiszavirágérzését, a boldogság nosztalgiáját, a mindennapok sokszor értelmetlen csiszolását. Megmondom őszintén, én viszonylag ritkán vagyok olyan hangulatban, hogy verseket olvashassak, még ritkábban, hogy írhassak. Ezért is örülök annak, hogy sokan szeretik a verseket. „A versek többségét már behabzsoltam, nem bántam meg. Leginkább a Zsákbamacska játszi-könnyed gondolata kapott meg. Így felfogva könnyebb élni. :-)” – írta nekem egy olvasóm. Sok más értékes vélemény mellett legkimerítőbben és legtalálóbban Márton Miklós kollégám fogalmazta meg gondolatait a kötet verseiről. Ebből csak néhány sort idéznék, a többi elolvasható a kötet előszavában: „Nagy furfangos vagy Te, hallod! … Ide kapsz, oda kapsz, ezzel is, azzal is foglalkozol. Aki sokat markol, keveset fog. Aki sok mindennel foglalkozik, az nem tud igazán semmiben elmélyülni. De hát mindezt olyan játékosan és önfeledten teszed, hogy számomra ez is imponáló. Amihez éppen kedved van, azt csinálod. Amerre a szél fúj, amerre a Lélek vezet. Te hitetlen, ki a kincseit gyűjti odaát!!!”
• Mi a következő terved?
Visszatérve a közösségi költészetre, szeretném kiadatni ünnepi alkalmakra, évfordulókra, búcsúztatókra írt verseimet „Versek, Vörösvár” címmel. Elkezdtem egy önéletrajzi vonatkozású, lírával átszőtt visszaemlékezést is írni „Mondja anyám” címmel, amely gyermek- és kamaszkori élményeimet, akkori valómat idézi meg, de szándékaim szerint kevésbé rólam fog szólni, inkább arról, hogy nézett ki, milyen volt a hatvanas-hetvenes évek Vörösvára, milyenek voltak az akkori emberek, hogyan éltek, hogyan éreztek, mik voltak a szokásaik. Ehhez számos interjút fogok készíteni akkori barátaimmal, iskolatársaimmal, ismerőseimmel. Azaz amolyan kollektív memoár lesz belőle, ha néhány éven belül elkészül.
• Melyik versedből idéznél kedvcsinálóként a kötethez?
Megyesi Ilona kolléganőmnek nagyon tetszett „Ének a szavakról” című versem. Ebből idézem az utolsó három versszakot:
Nyelvem, te gyönyörű,
Boldog és keserű,
Lelkem kincsesháza,
Esküvői gyűrű,
Telérektől sűrű,
Ércben gazdag bánya.
Erdőzúgás, szellő,
Tapasz, mindig kellő,
Vigasztalás, bánat,
Napsugár és felhő,
Patyolat és szeplő,
Erény és alázat.
Anyanyelv, te jóság,
Álom és valóság,
Tetteimben ihlet,
Állítsd meg az órát,
Pihenjetek, Hórák,
Hadd szóljak még itt, lent…
Fogarasy Attila legújabb kötete kapható a Fetter könyvesboltban, műveiről és róla a honlapján tájékozódhatnak: http://www.fogarasy.hu/
Palkovics Mária
