Vissza
Az idősebb lakosok közül bizonyosan sokaknak van valamiféle emléke, amely a Gazdához köthető. Személy szerint az édesapám fiatalon gyakran járt ide a barátaival, és jómagam is több esetben fordultam meg az étteremben családi esemény vagy éppen iskolai találkozó okán.
Csitáry László és testvére, Jenő 1993-ban került Pilisvörösvárra, az akkor önkormányzati tulajdonban lévő ingatlant pedig családi vállalkozásként gondolták felvirágoztatni. Mindketten vendéglátós előélettel rendelkeztek, László szakács, Jenő felszolgáló volt, kiegészítették egymást. A szakmát Székesfehérváron kezdték gyakorolni, onnan pedig a fővárosba kerültek. Ahogy László mondja: mindegyik munkahelyük kellően ritmusos volt, sokat kellett dolgozni és természetesen jól teljesíteni. Egy fordulat okán kerültek Pilisvörösvárra, ahol hozzájutottak a szóban forgó épület bérleti jogához, amelyet meg is vettek.
Az ingatlan szinte teljesen üresen állt, még vízcsap sem volt a falakon, lámpák se a plafonon, innen építették fel az általuk elképzelt, magas minőségű szolgáltatást nyújtó, családias vendéglőt. Utóbbi fogalmon van a hangsúly, mert bár a helyiek hozzá voltak szokva, hogy a Gazdába elsősorban nem étteremi étkezések kapcsán lehet ellátogatni, ők mégis a vendéglő jellegre helyezték a hangsúlyt, színvonalat akartak adni a helynek. Az általuk kapott visszajelzések alapján ezt a céljukat sikerült is elérni. A teljes történethez hozzátartozik, hogy korábban – a kocsmai idők után –, a nyolcvanas években egy másik vállalkozó üzemeltette a helyet, szerződéses formában, aki étkezés szempontjából jól felfuttatta, de a borozói hangulat ekkor még megvolt.
A Csitáry testvérek a felújítás után ebben a formában tíz éven át üzemeltették a Gazdakört. A kezdetben távolságtartó helyiek szépen lassan befogadták őket, kialakult a törzsvendégkörük, és fáradságos munkával elérték, hogy 2002-ben meg tudták vásárolni az épületet is, amelyet egy évvel később mostani állapotára újítottak fel. Az étterem teljesen új belső képet kapott, az emberek is egyre jobban megszerették. Persze a felújításhoz hitelre is szükségük volt, amelynek törlesztését a kétezres évek végi gazdasági válság jelentősen megnehezítette. Ez, ahogy László mondja, lelkileg megviselte őket, de ebből is felálltak. Jöttek az ötletek, a tervek, és mire elhitték, hogy újra jó úton járnak, berobbant a koronavírus-járvány.
Két év alatt jutottak arra a döntésre, hogy a nyugdíjkorhatárhoz közel immár abbahagyják. Elmentek tehát a szokásos nyári szabadságra, amit a helyiek is jól ismernek, hiszen a Gazdakör korábban is minden nyáron néhány hétre bezárt. A pihenőnapok során aztán arra jutottak, hogy ki sem nyitnak újra… Persze önmagában nem csak a gazdasági helyzet vezetett ehhez a döntéshez. László elmondása szerint a személyzettel, így pedig az általuk elvárt minőséggel kapcsolatban is folyamatos kihívásokkal néztek szembe, az pedig nem volt elegendő, hogy valamelyikük állandóan – hétvégén is – jelen volt az étterem életében. Sőt az utolsó években gyakran mindketten egyidejűleg dolgoztak…
„Sohasem törekedtünk arra, hogy megmutassuk a sváboknak, miként kell sváb vendéglőt üzemeltetni – magyarázza László. – Mi egy olyan családias vendéglőt szerettünk volna, ahol az emberek jól érzik magukat. Voltak hagyományos ételeink, és találtunk ki új fogásokat is. Jól mutatja az emberek ragaszkodását hozzánk, hogy ha valamit le akartunk venni az étlapról, másnap már biztosan betért hozzánk valaki, aki azt az ételt kereste. Számos családi ebédet, keresztelőket, házassági évfordulókat vagy éppen elsőáldozási ünneplést bonyolítottunk le falaink között. Ügyfélkörünk Budapesttől Esztergomig tartott, de voltak, akik messzebbről jőve mindig megálltak nálunk, ha erre jártak. A helyi vállalkozások közül is sokakkal dolgoztunk össze, például a Terranovával, a Szamos Marcipánnal vagy a Hofstädterrel. Mi bonyolítottuk le Pilisvörösvár várossá nyilvánításakor a megnyitórendezvényt, de intéztük a vendéglátást Budakeszin a Volkswagen üzlet nyitásakor vagy az Oktogon egyik áruházának átadóján is.”
Látható, hogy Csitáryék kis túlzással vörösváriként élték az elmúlt harminc évüket, igaz, a munka mellett Jenő Solymáron, László pedig Piliscsabán lakott. Amikor megkérdezték utóbbit, hogy vörösvári-e, ő így válaszolt: nappal igen, éjszaka nem. Az elmúlt évtizedek során számtalan helyi ismerősük, barátjuk lett, a mai napig sokan integetnek Lászlónak, ha a városban jár. Jenő testvére sajnos januárban elhunyt, beszédes, hogy búcsúmiséjére a Ligeti templomban került sor, ahová rengetegen jöttek tőle elköszönni. László ennek kapcsán ki is emeli, milyen hálás ezért és az elmúlt esztendők során kapott barátságért a helyieknek.
Mindeközben a vendéglő csendes magányban várakozik egy új tulajdonosra, ugyanis az ingatlan eladó. Ki tudja, talán valaki olyan veszi meg, aki újra kinyitja a Gazdakör ajtaját…
Kókai Márton
