Vissza
A pokróc
Száva vagyok, hároméves mudikeverék kutya. Albert bácsival és Rózsi nénivel lakom Pilisvörösváron, tavasszal fogadtak örökbe, azóta velük élek egy kis kertes házban. Azaz ők a házban laknak, én az udvaron a kutyaházban. Egyre hidegebb van, jön a tél. A hírekben fagyokat mondanak jövő hétre. Ezért Rózsi néni fog egy bolyhos, szürke pokrócot, és kihozza a kutyaházamba. Mikor Albert bácsi kijön hozzám este, hogy megsétáltasson, meglátja a pokrócot. Azonnal kiszedi, és visszaviszi a házba, miközben valamit magyaráz Rózsi néninek. Nem értem pontosan, de valami „eső” meg „átázik a szövet” meg „tüdőgyulladás” meg „állatorvosi számla” hallatszik ki a házból. Mindegy, Albert bácsi kijön a pórázzal, és megyünk sétálni. Útközben előveszi a telefonját, és beszél valami Ferivel, aki megígéri, hogy hoz holnap szalmát a kutyaházba. Ennek megörülök, mert a szalma jó meleg, bele tudom magamat vackolni éjszakára. Ha pedig annyira hideg lenne, hogy befagynak a nagyobb pocsolyák is, akkor Rózsi néni úgyis beenged a házba. Albert bácsi persze morog majd, de Rózsi néni azzal a különleges varázsigével fogja leszerelni, hogy „mínusz nyolc fok van, legyen szíved, Bertikém”.
A petárda
Brútusz vagyok. Még ugyan kölyök, de már nagy és erős és félelmetes, de tényleg. Én védem meg a gazdáimat. Mind az ötöt. Ebből hárman még nagyon kicsik, a legkisebb még járni se tud. Most épp késő este van, a gyerekek alszanak, a Gazdáék beszélgetnek. Aggódnak valami szilveszter nevű dolog miatt, ami az első lesz a kicsinek is, meg nekem is. Aggódnak, hogy kikészít majd engem. Nézik a laptopjukat, hogy mit lehet tenni. Felváltva ötletelnek. Behúzott függöny, hangos tévé vagy zene, hogy ne ijedjek meg a Petárdától. Nem tudják, hogy én semmitől nem ijedek meg, ha őket kell megvédeni. Elmentik a telefonjukba valami „önkéntes állatmentő” számát, ha megszöknék. Ezt nem értem, én nem szököm, ezt a Petárda nevűt meg el fogom kergetni, ha jön és bántani akarja őket. A Gazda most izgatottan mutogat valamit a párjának, talált az interneten olyat, hogy kompressziós nyugtató kutyaruha, ez kell nekünk. Biztosan jó lesz, ha ennyire örülnek neki, de én inkább mégiscsak elkapom ezt a Petárdát, hiszen nagy és erős és félelmetes vagyok!
A hólé
Bijonszé vagyok, egy igazi bichon havanese: van törzskönyvem, járok fodrászhoz, hogy a csillogó, hófehér bundácskám mindig káprázatos legyen. Szerintem én vagyok a város legszebb kutyája, meg a gazdám, Móni szerint is. Nemrég voltunk az éves kötelező állatorvosi vizsgálatomon, ahol a doktor néni és Móni beszélgettek a tappancsomról, amit így télen ugyanúgy csíp az aszfalt, mint nyáron, mikor forrón süt a beton, és csak úgy kapkodom a kis lábacskáimat. Mikor hazaérünk, Móni sokáig nyomkodja a telefonját, majd az ölébe kap, és azt mondja, hogy én leszek a legszebb kutya a világon most már tényleg, mert rendelt nekem kutyacipőcskét, meg színben hozzá passzoló téli ruhácskát, és így már nem fogja a leszórt síkosságmentesítő só kimarni a tappancsomat, és fázni sem fogok a téli séták alatt.
A csokoládé
Enzo vagyok. Azelőtt Cézárnak hívtak, azelőtt meg Büdöskorcsnak. Éva és Péter nevezett el Enzónak, mikor elhoztak a menhelyről. Nagyon szeretem őket, mert nem rúgnak belém, mint az, aki Cézárnak hívott, és nem dobálnak kővel, mint azok, akik Büdöskorcsnak hívtak. Tegnap az életemet is megmentették, azt hiszem. Advent van, kimentünk a piacra, Éva mondta Péternek, hogy kell dió, meg diabetikus csoki, hogy majd sütnek zserbót belőle a mamának, aki cukros, bármit is jelentsen ez. Érdekes hely ez a piac, tele van izgalmas szagokkal, bár a sok embert nem szeretem, hátha van köztük, aki megint belém rúg. Szerencsére gyorsan hazaérünk, Éva elkezd kipakolni, aztán kimegy a konyhából, mert Péter hívja. Engem nem hív, én maradok, meg aztán izgalmas szaga van ennek a csokinak, úgyhogy közelebb sündörgök az asztalhoz. Eszembe jut egy pillanatra, hogy a tálamból szabad csak ennem, de az is eszembe jut, mikor Büdöskorcsnak hívtak, és napokon át éheztem. Mi van, ha Éva sose jön vissza a konyhába, és megint nem marad más, csak az éhezés? Egy mozdulattal lekapom a csokit az asztalról, a fogam átlyukasztja a papírt, rágok, érzem az ízét, nem finom, de muszáj enni, ki tudja, mit hoz a holnap. Annyira figyelek a falásra, hogy nem hallom meg Évát, aki ebben a pillanatban ér vissza. A pillanat töredéke alatt kikapja a számból a csokit, néz rám, de nem kiabál. Behúzott farokkal várom az ütést, a rúgást. Nem jön. Ehelyett a megrágott papírt nézi, mozog a szája, ahogy olvas: kakaópor, kakaóvaj, xilit, afene… Elharapja a szót, felkap, fut velem a kocsi felé. Péter is jön, beraknak a kutyaboxba, indulunk. Péter telefonál, hallom a nevem, meg hogy xilitmérgezés, de nem tudok figyelni, hányingerem van. Negyed óra múlva megáll a kocsi, kiszállunk, Péter kivesz a boxból, és határozott léptekkel indul az Állatkórház feliratú épület felé. Bent a recepción megint elhangzik a xilitmérgezés szó, erre továbbvisz egy kisebb szobába. Egyre gyengébb vagyok, csak a hányingerem erősödik. Minden olyan zavaros. Egy asztalra tesznek, egy köpenyes ember csinál valamit velem, aminek hatására végre sikerül megszabadulnom a csokitól. Kapok egy szurit, de nem fáj. Mire hazaérünk, sokkal jobban vagyok. Éva és Péter simogatnak, majd megbeszélik, hogy a mamának inkább bejglit sütnek, mert ahhoz nem kell csoki.
Gelencsér Zsófia
