Vissza
A képviselő-testület 2021-ben Pilisvörösvárért emlékérmet adományozott Hoós Sándor zenepedagógus, zenekarvezető részére a város zenei és kulturális életéért végzett elhivatott, maradandó és kiemelkedően eredményes tevékenysége elismeréseként. A díjazottal életpályájáról, pedagógusi szemléletmódjáról és persze a zenéről beszélgettünk.
Zeneiskolai igazgatók számára nincs képzés hazánkban, az ember tehát joggal feltételezi, hogy ha valakinek egyszer ez lesz a hivatása, akkor abban van egyfajta sorsszerűség. Miként került a zene az ön életébe?
Ózd mellett, egy Csernely nevű kis faluban gyerekeskedtem. Történt egyszer, hogy tangóharmonikázni hallottam valakit, nekem pedig nagyon megtetszett a hangszer. Végül addig kérleltem a szüleimet, míg 7-8 évesen kaptam tőlük egy tangóharmonikát. Ekkor, a ’60-as évek végén azonban nem voltak mindenütt zeneiskolák. A faluban volt egy kántortanító, aki ismerte a billentyűs hangszereket, nála kezdtem el zenélni. Három év után annyira tetszett ez az elfoglaltság, hogy Úttörő Ki mit tud?-okon is szerepeltem, és a népi tánccsoportot is kísértem a hangszeremmel. Az elért sikerek növelték bennem a zenetanulás utáni vágyat. Később zongorázni akartam, de túlkoros voltam, így oda nem vettek fel, cserébe viszont a trombitát ajánlották. Így lettem trombitás, és kerültem elsőként zeneművészetibe, majd a főiskolára. Mondhatjuk úgy is, hogy már a kezdetektől a zene terelte az életemet.
Miként vált önből zeneiskolai igazgató?
1983-tól a katonai időmet a Debreceni helyőrség zenekarában töltöttem. Akkor keresett meg Záhonyi tanácselnök, mert tudta, hogy a feleségem is zenetanár. Arra kért, hogy a határ menti településen szervezzek meg egy zeneiskolát. Igent mondtam, mert láttam az ötletben a kihívást és a perspektívát. Ott kezdtem először dolgozni. Nem volt egyszerű feladat tanárokat szerezni, de végül sikerült egy 8-10 fős tantestületet összeszedni, így megszerveztem az iskolát és az oktatást. Éreztem az erőt magamban, hogy ezt tudnám tovább csinálni. Már akkor is úgy gondoltam, hogy egy intézményvezető nem azért van, hogy parancsolgatni, hanem hogy tenni tudjon…
Hogyan került Záhonyból Pilisvörösvárra?
A rendszerváltozás a határ mentén nagy leépülést hozott. Az emberek morálisan érezték a változást, ezért úgy döntöttünk, hogy lépni fogunk valamerre. Ekkor már megszületett a lányom, így még az ő iskoláztatása előtt költözni akartunk. Elkezdtem tehát nézegetni az igazgatói pályázatokat. Végül Gödöllő és Pilisvörösvár között kellett dönteni. A többi – ahogy mondani szokták – már történelem.
Miként emlékszik vissza a kezdetekre?
1993-ban költöztem ide, nagy terveim voltak a zeneiskolával és a zenei élettel kapcsolatban. Már akkor is tudtam és tapasztaltam, hogy az itt élő emberek számára fontos, úgymond a kultúrájuknak szerves része a zene. Nagyon szerették annak minden formájában. Meg kell mondjam, elég gyenge lábakon álló zeneiskolában találtam magam, az első feladat tehát a tantestület erősítése volt. Voltak persze nagyon jó pedagógusok, mint például Németh János bácsi, aki a rézfúvós vonalat vitte. Számos tanítványa köszönheti neki a zene szeretetét, közülük sokan a mai napig aktívak. Elkezdtem tehát építeni az iskolát olyan pedagógusokkal, akik ugyanazon elveket vallották, mint én, miszerint az iskola a gyerekről szól. Fontos tisztázni, hogy óriási különbség van pedagógus és tanár között. A pedagógus azért van, hogy a gyereknek jó legyen, figyel minden rezdülésére, még a lelkiállapotára is. Soha nem szabad elfelejteni, hogy egy zeneóra 30 percből áll, és ez alatt az idő alatt a pedagógus vagy szoros kapcsolatot épít ki a gyermekkel, vagy tanárként lead egy anyagot, és a tanuló nem kap mást. Én egy olyan csapatot próbálam összeszedni, ahol a pedagógus nevel is, nem csak oktat.
Sikerült változtatni a dolgokon?
Igen, ebben pedig sokat segített az akkori önkormányzat, hiszen szolgálati lakásokat adott az ide érkező, sok esetben pályakezdő tanároknak, akiknek így nem volt gondjuk a lakhatással. Ezzel tudtuk Vörösvárra csábítani a kiszemelt pedagógusokat, hiszen ez a faktor a megélhetésükhöz nagyon fontos dolog volt. Végül sikerült felépíteni egy ütőképes tantestületet, akik segítettek a kitűzött céljaim elérésében. Persze szükség volt még a jó gyermekanyagra és a kedvező szülői hozzáállásra, hogy sikerüljön egy olyan iskolát, ahol a gyermekeknek öröm a zenélés. Fontos kiemelni, hogy a tervek megvalósításához hangszereket kellett venni – merthogy akkoriban az iskola nem volt eleresztve ezen a téren –, ehhez létrehoztam egy alapítványt. Pályázatokat írtunk, sok esetben nyertünk is. Nemcsak a hangszerparkot fejlesztettük, hanem tanáraink világlátását is. Azért, hogy szélesebb legyen a pedagógusok látóköre, az ezredforduló után uniós
projekteket pályáztunk meg, ahol folyamatosan bővült külföldi partnereink köre. Így jutottak el a kollégák Finnországba, Görögországba vagy például Olaszországba, és ezeken a helyeken tanulmányozhatták az ottani zeneoktatást. Mivel ezek jellemzően iskolai együttműködési projektek voltak, így a tanárok ingyen tanulhattak angolul.
Visszatekintve melyek voltak a legjelentősebb sikerei?
14 évig voltam a zeneiskolában igazgató. Számos dolog történt, nehéz bármit is kiemelni. Voltak például olyan országos versenyek, ahol a diákok nyertek, az uniós projektekről pedig már megemlékeztem. Talán a nemzetközi trombitaversenyeket kellene még megemlítenem, amelyek azóta sem voltak az országban. Saját művet is írattam rájuk, amely le van védetve. Az utolsó versenyen – ami 2005-ben volt – 14 országból voltak versenyzők. Ráadásul ez egy dollár díjazású esemény volt az ezredforduló környékén, nagy szó, hogy meg tudtuk szervezni. A zenei nevelés érdekében pedig éveken keresztül hangversenybérletet szerveztünk. Minden hónapban volt hangverseny, pedig senki más nem adott ezekre az eseményekre pénzt. Mégis olyan neves magyar zenészeket hoztunk el Vörösvárra, mint például az Amadinda Együttes, akik ugyanazt a koncert adták, amit a Művészetek Palotájában. Rengeteg nagy név járt felénk.
Az „A Tempo” Koncertfúvós Zenekar 1994-ben alakult az ön vezetésével és 2017-ig igen aktív volt.
Csodálatos érzés, hogy ennyi srácot sikerült megnyerni egy olyan ügynek, aminek Pilisvörösváron nem volt hagyománya, mégis nagyon tetszett az embereknek, mert sikerült nívósan csinálni. Olyannyira, hogy 1999-ben már országos versenyen indultunk, és sok országban képviseltük hazánkat és a várost.
Az emlékérem átadására meglepetésként újra összeállít a zenekar…
Azok a percek nagyon szívfacsaróak voltak számomra, mert ezekkel a fiatalokkal – akik azóta már felnőttek, családjuk lett – bejártuk a világot és mindenütt sikereket halmoztunk. Egy svájci meghívásos versenyen 67 zenekar mellett, egyedüli magyarként második helyezést értünk el, ami véleményem szerint komoly eredmény. Mindig együtt dolgoztunk, kollégáimnak tekintettem őket. Úgy gondolom, hogy nélkülük én sem tudtam volna sikereket elérni, ahogy a kollégáim nélkül sem lehetett volna megcsinálni ezt az iskolát olyanná, amilyen volt. Ezek a fiatalok a szabadidejüket áldozták a zenére, amit az emberek értékeltek, hiszen az újévi hagyományos koncertjeinken kis túlzással a csilláron is lógtak. Sajnos azóta a zenekar és a mögötte lévő egyesület megszűnt, mégis nagyon jóleső érzés, hogy erre az alkalomra önkéntesen összeálltak, és újra zenélhettünk. Egyszer talán lesznek megint újévi koncertjeink is…
A családjában többen is zenélnek.
A feleségem szolfézs- és zenelmélet-tanár. Az ő családjában és az enyémben sem volt zenész, ám valahogy amikor a gyerekeink serdültek, már meg voltak „fertőződve” a zenével, természetes volt nekik a hangszerek közelsége. A fiam a mai napig az Adlersteiner zenekar trombitása. A lányom tehetséges fuvolista volt, de miután férjhez ment, abbahagyta.
Mire a legbüszkébb az elmúlt évtizedek munkájából?
Arra, hogy betelepülőként szorgos munkával sikerült megvetni a lábunkat, és sikerült maradandót alkotni a családommal abban a kultúrában, ami ősi, mély gyökerekből ered. Remélem, sok gyermeknek sikerült a zene által örömet és boldogságot okozni. Köszönöm mindenkinek, aki támogatott ezen az úton, a családomnak, akik mellettem álltak, a képviselő-testületeknek, a kollégáknak és a szülőknek a szakmai munka támogatását.
Kókai Márton
