Vissza
Kezdjük az elején: hogyan indult a futball szeretete?
Bakti József: Tősgyökeres vörösvári vagyok, a Somogyi Béla utcában nőttem fel, amely napjainkban már Iskola utca néven ismert. A legelső emlékem, hogy az akkori templom melletti iskola udvarán futballoztunk a nagyobb srácokkal. Aztán hamar bekerültem a vörösvári egyesületbe, Zuzu bácsihoz és az öreg Gúthhoz. Otthon is állandóan fociztunk, a barátok és rokonok jó társaság voltak, élmény volt velük játszani. Tízéves lehettem, amikor hivatalosan is kezdtem a klubnál. Akkoriban persze más rendszer volt, úgymond nem volt korosztályhoz kötve, hogy ki játszhatott a nagypályán. Ugyancsak fontos hangsúlyoznom, hogy a felnőttcsapat képe és teljesítménye egyfajta példaképként lebegett a szemünk előtt.
Bakti Balázs: Nekem nincsenek annyira éles gyerekkori emlékeim, egyszerűen csak belecsöppentem a focizásba. Anyáék mesélik, hogy már a bölcsiben is a labdát rúgtam. Két és fél, hároméves koromban vittek le először Bilau Csabához, Csucsuhoz edzésre. Csak hat-hét éves koromtól vannak konkrét emlékeim, akkor már nem vonzott más sport, csakis a foci. Kezdetben csak a barátokkal szerettem játszani, élveztem, hogy ügyes vagyok, de igazán akkor kezdtem komolyan venni, amikor jóval később Felcsútra kerültem.
Mikor vált világossá, hogy ebből akár meg is lehet élni?
Bakti Balázs: Tízévesen még nem gondolkodtam ennyire előre. Tizenöt éves koromban kaptam meg az első szerződésemet, onnantól már én – és szerintem a szüleim is – éreztük, hogy ezt érdemes nagyon komolyan venni. Aztán egyik pillanatról a másikra a hobbimból a hivatásom lett, amelyet szerencsére élvezek is.
Bakti József: Nálunk régen a megyei válogatott edzések voltak az ugródeszkák. Ott figyelt fel rám a Vasas, ahová 14 évesen igazoltam. Nagy váltás volt ez számomra, hiszen ott már válogatott szintű játékosokkal, profi edzőkkel dolgozhattam. Emellett szakácsnak tanultam, de a foci sokkal jobban érdekelt. A kettős élet fárasztó volt, iskola után edzés estig, így végül a tanulást abbahagytam. Ma már azt mondom, talán érdemesebb lett volna végigcsinálni a sulit is…
A tanulás és a foci egyensúlya Balázsnál miként alakult?
Bakti Balázs: Általános iskolában könnyebb volt, mert az akadémia és az iskola nagyon jól össze voltak hangolva. Középiskolában ennek az egyensúlynak a fenntartása már nehezebb lett, mivel reggelente voltak a felnőttcsapat edzései, így magántanulóként tanultam négy éven keresztül. Anyukámnak egyetlen feltétele volt csupán: minimum meg kellett szereznem az érettségit. Ez a kihívás természetesen sikerült.
Joci, te miért tértél vissza Pilisvörösvárra?
Bakti József: A Vasasnál jól éreztem magam, de mindig húzott vissza magához Vörösvár. Itt nevelkedtem, itt voltak a barátaim. Fiatalon bekerültem a felnőttcsapatba a megye I-ben, de közben dolgoztam az építőiparban, így járultam hozzá a családi kasszához. Játszottam más csapatokban is – Bag, Üllő, Budaörs, Pilisszentiván –, de a legjobb teljesítményt mindig itthon nyújtottam. Ez az én közösségem, a foci pedig a második családom lett.
Milyen volt az apa-fiú kapcsolat, amikor Balázs karrierjét figyelembe véve a Mészöly Focisuliban edző-játékos kapcsolatba kerültetek egymással?
Bakti Balázs: Nehéz volt, sokszor veszekedtünk. Apukám többet várt el tőlem, mint a többiektől, és nem kímélt, ha rosszul teljesítettem. A meccsről vagy éppen edzésről hazafelé is szóvá tette. Őszintén bevallva nem szerettem ezt az időszakot.
Bakti József: Most már belátom, hogy tényleg nehéz időszak volt ez mindkettőnk számára. Edzőként próbáltam objektív lenni, de a fiammal mindig szigorúbb voltam. Ehhez hozzátesz, hogy mindketten makacs természetűek vagyunk… Egy évig dolgoztunk együtt, tanultunk belőle.
Balázs, most a ZTE-nél vagy. Hogy érzed magad ott?
Bakti Balázs: Röviden: nagyon jól. A Puskás Akadémián mutatkoztam be felnőttként 16 évesen, másfél év alatt 15 meccset játszottam. Aztán Budafokra kerültem, NB II-es csapatba, ott kupadöntőig jutottunk. Utána a Vasasnál kevésbé sikerült jól a szezon, de tanulságos volt, ott jobb hátvédet is játszottam. Most Zalaegerszegen igazán jól érzem magam, ezért is írtam alá. A szurkolók is elfogadtak, és bízom abban, hogy az új tulajdonossal jó irányba haladunk majd.
Mit jelent az U21-es válogatottság számodra?
Bakti Balázs: Nagyon sokat. U15-ben hívtak be először, és már akkor hatalmas élmény volt. Azóta benne vagyok a körforgásban, bár volt egy év, amikor nem hívtak. Most U21-ben játszom, ez az előszoba a felnőttválogatott felé, csak rajtam múlik, hogy élni tudjak a lehetőséggel.
Joci, hogyan lett belőled edző?
Bakti József: A feleségem biztatására, mert ő meglátta bennem, hogy jó edző lehetek. Először csak beugróként segítettem, aztán megszereztem a szükséges papírokat, és az ovifocitól kezdve haladtam előre. A ’99-es korosztállyal nagyon jó eredményeket értünk el. Utánpótlásban NB II-es bajnokságban harmadikok lettünk, óriási élmény volt. Aztán amikor hat év szünet után újraindult a felnőttcsapat Vörösváron, én lettem az edző. Először 18 játékos jött le a téli edzésekre: azt mondtam, akkor vállalom a feladatot, ha végigcsinálják a felkészülést. Végigcsinálták. Jó társaság, motivált csapat, öröm volt velük dolgozni.
Balázs, követed édesapád munkáját a PUFC-nál?
Bakti Balázs: Természetesen. Ha időm engedi, járok a meccsekre, szurkolok a csapatnak és legfőképp apának. A mérkőzések után mindig megbeszéljük egymás hétvégéjét. Nálunk otthon minden a foci körül forog. Még anyu is megfertőződött, igazi focifan lett.
Milyen érzés, hogy ugyanabból a kisvárosból, ugyanarról a pályáról indultatok?
Bakti József: Megható. A legfontosabb számomra, hogy Balázs jól érezze magát, és boldog legyen abban, amit csinál. Lehet, hogy én nem jutottam el olyan magasra, mint ő, de a sikere engem is boldoggá tesz.
Bakti Balázs: Igyekszem méltó módon megélni édesapám álmát is. És bárhol játszom, tudom, hogy a szüleim szurkolnak nekem – már csak azért is, mert szinte mindig ott ülnek a lelátón –, akár Zalaegerszegen, akár Kisvárdán vagy Debrecenben.
Kókai Márton
