Vissza
Bizonyára sokan ismerik az alábbi híres vörösvári anekdotát. „Farsang idején gyakran volt zene és tánc a faluszéli Grünbaum vendéglőben. Mesélik, hogy egy alkalommal verekedés tört ki tánc közben, és pillanatok alatt nagy zűrzavar keletkezett. Az éppen ott kártyázgató plébános feltalálta magát, összegyűjtötte a fúvósok fúvókáit és hazavitte magával. Így abbamaradt a zene, és vele együtt a tánc is. Megszűnt a verekedés is, s a legények szétszéledtek.”
Azt már kevesebben tudják, hogy az anekdota alapját egy valós feljegyzés adja, ami az eddig ismert legrégebbi említése a vörösvári fúvószenének. Édesapám monográfiájában (Fogarasy-Fetter Mihály: Pilisvörösvár története és néprajza) ez olvasható erről: „A község zenei életéről az első adatot egy 1743-ból származó per irataiban találjuk. A perirat az Eszterházy család levéltárában található. Az ügyben egy farsangi bálról van szó, amikor verekedésre került sor. A verekedésnek az akkori falusi plébános vetett véget úgy, hogy a fúvókát (Mundstickl) a reverendája alá dugta és hazavitte. Ez a feljegyzés arra utal, hogy a faluban már a XVIII. század kezdetén létezett egy fúvószenekar. A telepesek valószínűleg magukkal hozták őshazájukból a hangszereiket, és közösségük szórakoztatására játszottak.”
Ez a híres anekdota akkor jutott eszembe, amikor a Szentendrei Múzeumi Centrum régészeivel és a Közösségi Régészeti Egyesület lelkes kincskeresőivel november 11-én a vörösvári határban kutakodtunk. A detektoros keresőkészülékkel felszerelt leletkutatók csatárláncba álltak és úgy fésülték át a szántóföldet. Találtak aznap több régi pénzt és egy római fibulát is. A régen Tuskóföldeknek hívott részen az egyik detektoros kincskereső egyszer csak felkiáltott: „Egy gyertyatartó, bronzból!” Persze mindnyájan odasereglettünk, hogy együtt örüljünk a felfedezésnek. Talán római kori, de legalábbis a török időkből való – reménykedtek a kincskutatók. Amikor azonban én is odaértem, rögtön láttam, hogy fordítva fogja a leletet szerencsés felfedezője, és az nem egy antik gyertyatartó darabja, hanem egy rézfúvós hangszer fúvókája, amit a helyiek Mundstickl (Mundstück) néven neveznek. (Én először tubafúvókának véltem, de Szilágyi Miklós hangszerész helyreigazított, hogy az inkább tenor- vagy baritonkürt fúvókája lehet.)
Persze a régészek és kincskutatók erre csalódottan legyintettek, egy százéves tárgy őket nemigen hozza lázba. Onnan tudom, hogy nagyjából százéves lehet a rézből készült fúvóka, hogy ez áll rajta: „Stowasser J., Budapest”. A cseh származású Stowasser János alapította Budapesten az első hangszergyárat 1873-ban. A gyár a második világháború idején zárta be kapuit.
Magyari Tibor, a fúvóka felfedezője nekem adta a szántóföld közepén kiásott leletet, mondván, nekem biztosan többet jelent, mint neki. Ezúton is hálásan köszönöm neki. (Ahogy köszönöm a bronz lovas díszt is, amit szintén itt talált egy másik detektoros kutató.) Igen, nekem olyannyira sokat jelentett a Stowasser-Mundstück, hogy alaposan megmozgatta a fantáziámat: „Hogyan kerülhetett az a hajdani falutól messze, a szántóföld kellős közepére?” Egy friss anekdota született végül a nagy fejtörésből. Íme:
Szauf Szepi (legyen hősünk neve ez) híres tenorkürtöse volt a hajdani Mauterer zenekarnak. Pedáns ember volt, hangszerét mindig fényesre pucolta, a fúvókáját gondosan selyemkendőbe bugyolálta és a zsebében tartotta. Hétköznaponként a reipszandbányában dolgozott, hétvégeken pedig muzsikált. A zenélésből még egy úrikocsit is tudott vásárolni magának, befogta elé Jauschi nevű egyetlen lovát és fel-alá parádézott a faluban. Azzal járt zenélni a szomszédos településekre is.
Rátartisága ellenére szerették őt a helybéliek, más falvakban is szívesen fogadták. Egy hibája volt csupán: nagyon száraz volt a gigája, s ezért kénytelen volt időnként – ami nála azt jelentette, hogy legalább fertályóránként – megnedvesíteni. De nem ám vízzel, mert azt ki nem állhatta, hanem olyasfajta tartalmas itallal, amellyel az égi Atya a svábokat vigasztalja meg folyamatosan azért, hogy több mint 300 évekkel korábban kénytelen voltak elhagyni hajdani hazájukat, a Schwarzwald csodaszép vidékét.
Egyszer Szentkeresztre hívták őt egy bálba zenélni, mert az ottani tenoros hirtelen megbetegedett. Szepi befogta az úrikocsiba Jauschit, feltette a kocsira Stowasser kürtjét, zsebre vágta a Mundstücköt, és elhajtott Szentkeresztre. A bál jól sikerült, jó volt a hangulat, csak három legényt vertek félholtra, és öt asztalt törtek össze a mulatozók. Szepi becsülettel végigjátszotta a bált, majd hajnal felé felült a kocsira és elindult hazafelé. Az sem volt baj, hogy addigra holtrészeg lett, Jauschi ugyanis jól tudta az utat hazafelé. Igen ám, de Vörösvár előtt, a szántói kanyarban, a Tuskóföldeknél egy róka szaladt át a kocsi előtt a holdfényes úton. Jauschi megiramodott és rászaladt a szántóföldre. A kocsi ide-oda billegett, míg végül Szepi fényesre pucolt tenorkürtjével együtt kizuhant belőle és elterült a földön. Magához térve igencsak elcsodálkozott, hogy Istennek mely csodálatos vidékére került a nagykeblű hölgyek társaságából, akikkel álmában vigadozott. Megdörzsölte a szemét, káromkodott egy parasztcifrát, majd föltápászkodott. A holdfényben egyből megismerte a helyet, ahol maga is gyakran járt, így hát felpakolta a hangszerét a kocsira, megfordította a kocsirudat, s ráterelte Jauschit a törvényhatósági helyes útra. Annak rendje-módja szerint haza is értek, és Szepi másnap délig békésen húzta a lóbőrt.
Igen ám, de amikor felébredt, és meglátta a sarokban sáros, piszkos hangszerét, újra cifra káromkodásban tört ki. Lelkének és gyomrának hullámzását csak egy deci jófajta pálinka csitította le.
Azt azonban már semmi sem tudta elplanírozni, amikor a zsebébe nyúlt, és nem találta ott a Mundstücköt. Mindenét átkutatta, de semmi. Átvizsgálta a házat, a szekeret, a lovat, elment az utca elejéig, de semmi. Ahogy törte a fejét, melyhez segítségül egy újabb deci pálinkát is lefolyatott száradó gigáján, rájött arra, hogy akkor eshetett ki a zsebéből a fúvóka, amikor leesett a kocsiról. „Nosza, gyerünk, ki a Tuskóföldekre. Meglesz az – mondogatta magában –, nem nyelhette el a föld.” De bizony elnyelte, mert amikor odaért a szerencsétlenség helyszínére, döbbenten vette észre, hogy a földet beszántotta a tulajdonosa, még gőzölögtek a frissen szántott barázdák. Szepi kétségbeesetten turkálta végig a földet itt is, ott is, amott is. A Mundstücköt azonban nem találta.
Szomorúan baktattak haza Jauschival. Útközben megfogadta szent fogadalommal, hogy soha többé nem nyúl italhoz. Isten őtet úgy segélje!
És ezt a szent fogadalmát a jó Isten be is tudta tartatni vele mintegy két óra hosszáig… Így volt, tán igaz is volt…
Fogarasy Attila
Pilisvörösvári Honismereti Klub
