Vissza
Miről szól a könyv?
A könyv középpontjában idős, kétnyelvű magyarországi német beszélők nyelvi önéletrajzai állnak. A nyelvi önéletrajz egy speciális szövegfajta: az elbeszélő személy arra emlékezik vissza, hogy melyik életszakaszában mely nyelvek, nyelvjárások milyen szerepet töltöttek be, milyen pozitív és negatív emlékek fűződnek hozzájuk, és ezek hogyan befolyásolták az elbeszélő személyt abban, hogy hogyan viszonyuljon az egyik, vagy a másik nyelvéhez.
A nyelvi önéletrajzát elmesélő személy tehát áttekinti a saját életét az általa ismert nyelvek szempontjából?
Pontosan. A nyelvi önéletrajzokból kiderül, hogy mely életepizódok bizonyultak az élet folyamán egy nyelvvel szemben gátlónak, melyek ösztönzőnek. Arra is van példa, hogy egy negatívan megélt epizódot, vagy akár egy teljes életszakaszt az elbeszélő utólag már pozitívan értékel, mert épp a valamikor negatívan megélt helyzet okozott egy olyan változást, ami a későbbi sikerének a kulcsa volt.
Tudna példát mondani?
Ösztönzőleg hatott például annak megtapasztalása, hogy az egyébként stigmatizált német nyelvjárásukkal külföldön jól boldogultak – Ausztriában, Németországban mindehhez bizalmi szimpátia is társult. A közös nyelv közös nevező. A magas presztizzsel rendelkező közösség megtapasztalása erősíti az önbizalmat, a saját maguk méltóságába vetett hitet. Szintén pozitív élményként tér vissza a körülmény, hogy nyelvjárástudásuk okán a munkahelyükön adódó tolmácsolási, fordítási feladatok kapcsán rájuk gondoltak. Volt, ahol ezt nyelvi pótlékkal is tudták honorálni. Könnyebben ment a német köznyelv tanulása is: bár a bajor nyelvjárás és a német köznyelv között komoly eltérések vannak, a nyelvjárás mégis segítette őket a szótanulásban, a könnyed, természetes német beszédben.
Voltak negatív tapasztalatok is?
Nagyon sok. A német nyelvjárásuk miatt ért inzultusok egyetemesen jelen vannak a nyelvi önéletrajzokban. Mindenhol felbukkan a megszégyenítés, a verbális és fizikai abúzus, a második világháborútól kezdve kb. az 1960-as évek végéig. A megszégyenítés helye az iskola, nyilvános terek (pl. piac), tömegközlekedési eszközök. A női interjúalanyok verbális zaklatásról számoltak be, például hangosan elkezdték szidalmazni őket, ha meghallották, hogy német nyelvjárásban beszélgetnek egymás között. Férfi interjúalanyok arról is beszámoltak, hogy fizikai atrocitás is érte őket, például megütötték őket, többen rájuk támadtak. Egyik interjúalanyom mondta, miközben ezekről beszélt: „Ezt így írd le, ahogy mondom!” Végül ezt a mondatot választottam a kötet egyik mottójául.
Hogy tudták az interjúalanyok ezt feldolgozni?
Úgy, hogy eltakarták a német mikrokultúrájukat, például nem hordtak többé népviseletet, hiszen arról beazonosíthatókká váltak. Elkezdtek egymás között is magyarul beszélni, és a nyelvjárást csak biztonságos, privát helyzetekben használták, a besúgás lehetőségét minimalizálva. Az egyetlen lehetséges túlélési és megküzdési módot választották, hiszen a második világháború után az élet szó szerint arról szólt, hogyan tudnak az emberek, családok egyik napról a másikra fizikailag és mentálisan túlélni.
A nehéz sors hozott-e az idősebb generációnak jót is?
Igen, a kétnyelvűség tudományos tanulmányok szerint az egyik legjobb védelem az időskorban. A kötetben megszólaló összes interjúalany aktív, tevékeny ember. Az élet visszaadta nekik azt, amit el akartak tőlük venni.
Vörösvári Újság
